Buddy Endre

Az első könyv, amit el kell olvasnod a világvége után

Megesett, hogy úgy néztem fel a könyvből Puskás Panni egy-egy története után, hogy: hát ez meg mi a jó élet volt? De tetszett mindegyik. Ezen a héten A rezervátum visszafoglalása című kötetet ajánlom.

Merész és ragadós képpel indít Puskás Panni novelláskötete: a női főhős, aki költő szeretne lenni, gombapörkölttel, na meg sörrel telepakolt hűtővel várja a részeges macsó írók legrészegesmacsóbbikát, Charles Bukowskit vacsorára, aki aztán megérkezik, rögtön befoglalja a vécét egy negyven perces sz*ráshoz, és az este további részében sem okoz mást, csak csalódást. Az antrénak tökéletes novella (Leszámolás Bukowskival, kedvcsinálónak itt is olvasható) arra is nagyszerű, hogy

Puskás Panni bejelentkezzen a legszabadabb, legvagányabb írónőnek járó címért,

amit, ha énrajtam múlna, örömmel oda is adnék neki. Egyben középső ujjat mutat azoknak, akik a humort és a coolt férfi princípiumnak tartják. Kösz, de nem azok.

Forrás: Magvető Kiadó


Ritka az ilyen határozott és meggyőző debüt: ez egy első kötet, és mintha a semmiből nőtt volna ki. (A Margó-díjra is esélyes volt, az Írók Boltja könyvösztöndíját megnyerte.) Hasonlítgatni persze lehet. Szikár, kerüli a kertelést, ezzel Bukowskira emlékeztet. Bölcs és szellemes, nem ritkán végtelenül (ön)ironikus, ezzel Szaniszló Juditra. A gusztustalankodás és a szakralitás helyenként gusztusosan érnek össze, mint Petri Györgynél. És épp olyan bátran csomagolja szürreálisba legfrissebb jelenünk kérdéseit – vállalva azt a kockázatot, hogy ha úgy koppan, efemer lesz a szöveg –, mint mondjuk Selyem Zsuzsa Az első világvége, amit együtt töltöttünk című könyvében (őt egyébként meg is idézi az utolsó novellában.)

Kafkához nem akarom hasonlítani, mert túl kényelmes mindent lekafkázni, ami abszurd. De azt tudom, hogy a cseh író féktelen röhögés közepette olvasta fel a barátainak a legnyomasztóbb elbeszéléseit. El tudom képzelni, hogy Puskás Panni is nevetve olvassa saját könyvének néhány novelláját, azokat is, amelyeket mások depisnek tartanak. Ezt a sejtést a szerző is igazolja, aki egy interjúban így fogalmaz:

„Szinte minden történetemnek van valami reményteli – esetenként humoros – feloldása. Ami nem arról szól, hogy minden egy csapásra megjavul és csodálatos lesz – mint ahogy a világ nagyon nem így működik –, hanem hogy minden lehet egy kicsit jobb. Vagy nem úgy lesz jobb, ahogy számítunk rá, hanem másképpen, de azzal is meg lehet elégedni.”
Forrás: Valuska Gábor / Magvető


De miről szólnak ezek a történetek? Felvonulnak azok a témák, amelyektől hangos mostanában a közbeszéd: hátrányos helyzetek, feminizmus, tolerancia, másság. Lelki bántalmazás, testképzavar, autizmus, pornográfia. De kortárs ügyeink seregszemléje nem válik sem unalmassá, sem sablonossá – még nekem sem, pedig én többnyire unom ezeket a témákat –, és végképp nem esik áldozatává politikai korrektségnek.

Példa: az Otthon című novellában egy nyugati egyetem női oktatójával találkozunk, aki annyira progresszív liberális, amennyire csak illik, hogy aztán David Lynch-i fordulattal maga is poros kis országunk lakójává váljék: a végén egy láthatatlan késztetéstől bekopog egy magyar lakás ajtaján, amiről kiderül, hogy az otthona. Miről szól ez a novella? Saját nyugatimádatunk paródiája? A liberális ideológia importját gúnyolja? Vagy éppen a magyar ugart, ami lehúz, altat, befed? (S jutott eszembe számtalan szebbnél szebb értelmezés.) Nem derül ki, de a szöveg hatásos.

Egy másik példa: a Vakáció című szövegben országunk miniszterelnöke lezárja a határokat, megcsinálja a totális diktatúrát. Miről szól ez az epizód? Azon élcelődik, mennyire nevetséges és irreális a rendszerkritikusok végletesen leegyszerűsítő modellje a rendszerről? Vágyainkba vagy rémálmainkba férkőzik itt az író? Mi a különbség a kettő között? Nos, mivel ez nem kritika, hanem könyvajánló, nem is kezdem elemezgetni. Olvassátok el!

Egyik kedvencem a Terror volt, amely elbeszélés nem szakállas arabokról vagy tömegmerénylő incelekről szól, hanem erről a kislányról:

Forrás: Know Your Meme

 

A másik kedvencem – na jó, ez A Kedvencem – A rezervátum visszafoglalása, a kötetcímadó novella, amelyben csellengő „indiánok” szabadulnak el a városban, akik rombolnak és fosztogatnak, mégis a szabadság valamiféle esszenciáját mutatják fel egy nem szabad világban.

Puskás Panni könyve nekem azt üzeni, hogy az embernek nem véletlenül vannak buta érzései. Nem véletlenül paranoiás, nem véletlenül pánikol. Nem véletlenül játszik el fejben azzal a mazochista fantáziával, hogy diktatúra van, ha a fél ország politikai Stockholm-szindrómától szenved. Ezek a dolgok itt vannak a levegőben, bármilyen bagatellnek is tűnnek, és most könyvet is írnak róla. Jogunk van ezekhez a butaságokhoz, meg a tehetetlenség érzéséhez is.

Szabad azt érezni, hogy világvége van, akkor is, ha nincs. De ha vége lesz a világvégének, akkor szabad ezt a könyvet elolvasni róla.

És évtizedek múlva elő szabad venni ezt a könyvet, és megmutatni a gyereknek vagy az unokának, hogy na, ilyenek voltak a 2010-es évek. Nem voltak a legjobbak, de sokat röhögtünk. A könyv pedig jó. Meg a borítója is.

 

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu