Buddy Endre

Ez k*rvára nem egy naplemente

A sztárfilozófus, aki írt már a tömeges kiégésről, az önkizsákmányolásról és a kapitalizmus okozta kóros pszichés elváltozásokról, most amiatt aggódik, hogy elveszítjük a szépséget. Hogy miért? Mert mindennel célunk van, fogyasztani akarunk és nem szemlélni, gyorsítani és nem megállítani akarjuk az időt. Igaza van? Még szép.

A dél-koreai születésű, Berlinben élő Byung-Chul Han olyan fickó lehet, aki egy sör mellett talán ugyanolyan vehemenciával beszél arról, mit jelent a világra nézve a digitális megfigyelés meg a big data, mint bármely kicsit is gondolkodó félértelmiségi, és ugyanolyan szellemi katasztrófának tartja azt, amivé az internet züllött, mint például Jaron Lanier.

Ám a legtöbb emberrel ellentétben Byung-Chul Han tud még egy dolgot: alá is tudja támasztani egy sor gondolkodóval Platóntól Kanton és Hegelen át Nietzschéig, hogy miért van igaza.

A filozófus és kultúrteorista legújabb, magyarul is megjelent könyvének témájával ugyancsak jól tudtam azonosulni. A címe:

A szép megmentése,

és arról szól, hogy ha nem vagyunk résen, a 21. századra elveszítjük a szép fogalmát, a szép megélésének képességét, és ez bizony a közösségi médiában dúló példátlan nyüzsgéssel, a kapitalista, haszonelvű gondolkodással és a pornográfiával okolható.

Rögtön az első oldalon Han azzal nyeri el rokonszenvemet, hogy

porig alázza a multimilliárdos popart-művészt, Jeff Koonst,

akinek lufiszobrait talán az is látta már, aki a művész nevéről nem hallott. Eddig nem fogalmaztam meg magamnak, miért utálom Koonst, de most végre megtudtam: a filozófus szerint a világ második leggazdagabb művésze tipikus példája annak, ahogy a modern világ a szépséget megfosztja mélységétől, ellentmondásaitól, gyönyörétől, fájdalmától és rettenetétől. Igazi szép ugyanis nincs jin és jang nélkül (ezt a szerző nem ilyen konyhabuddhista nyelven fejezi ki), de napjainkban, amikor mániákusan szőrtelenítünk, retusálunk és ráncfelvarrunk, csak a hurrápozitívat akarjuk kikanalazni belőle.

Ez a lufikutya tehát se nem szép, se nem mély, nem mutat semmit, csak a múzeumlátogató saját tükörképét. Ahogy Han írja: „A Ballon Dog nem trójai ló. Nem rejt semmit. Nincs belsőség, amely a sima felület mögött rejlene. Akárcsak az okostelefon, a tükörfényesre polírozott szobraival szemközt sem a másikkal, hanem önmagunkkal találkozunk.”

A fogyasztói társadalom ideális tagja Han szerint a reflektálatlan, jellem nélküli ember, aki korlát nélkül tudja fogyasztani azt a rengeteg tárgyat és élményt,

no meg kontentet,

amelyek ugyancsak simára és jellegtelenre vannak polírozva. Ebből következik, hogy azok a dolgok, amelyeket szépségként adnak el nekünk, nem szépek, sőt undort, émelygést váltanak ki. Han (és egy csomó régebbi gondolkodó szerint) a Szép ugyanis semmiképpen sem hibátlanságot, csupa pozitivitást (ahogy ő fogalmaz: simaságot), hanem igazságot, erényt, szellemi gazdagságot jelent.

Szép a hatalmas erdő és a mély tenger, de nem áruba bocsátható, nem megmérhető, nem feldarabolható, valójában nem birtokolható.

Simone Weil igéző gondolata szerint a szépség azt követeli tőlünk, hogy feladjuk képzelt középponti helyünket a világban.

Mellette pedig van a szépségnek egy sötét oldala is, ilyen az, amikor letekintünk egy magas szikláról: rettenet és fenség. Az igazi Szépség ugyanis – ahogy Rilke fogalmazott – „az iszonyu kezdete, amit még elviselünk”.

És ha már itt tartunk: szép és iszonyu [sic!] a szeretkezés, a „kis halál” is.

Hogy miként menthetjük meg a Szépet, arra természetesen nincsen recept a könyvben. Hacsak nem úgy, hogy akképpen viszonyulunk hozzá, amint azt Schopenhauer írja: „a szép láttán érzett érzéki öröm nagyrészt abban áll, hogy a tiszta kontempláció állapotába kerülünk, s az adott pillanatban minden akarástól, vagyis minden kívánságtól és gondtól mentesülünk így, mintegy megszabadulva önmagunktól.”

Byung-Chul Han. Forrás: IMDb

 

Byung-Chul Han könyve nem szűkölködik a humoros kijelentésekben: csepüli a selfie-készítőket („A selfie-mánia az én belső ürességére mutat rá”), bírálja, hogy az ember a szexre kerülőút nélkül kanyarodó pornográfiát választja a sejtelmes, mélységeket, sötétséget és valódi gyönyört nyújtó erotika helyett, és a kötet kifejezetten vicces pontján az önvezető autóknak is odamond: „Az önirányító autó nem fallosz. (…) Az önirányító autóban nem szereplő, démiurgosz, dramaturg vagyok, hanem pusztán egy interfész a globális kommunikációs hálózatban.” (Ennyit rólatok, önvezető Teslások!)

Ami miatt szakmai berkek felől bírálni lehet a könyvet, az az, hogy sok újat nem igazán tesz hozzá a szépségről való filozófiai diskurzushoz. Ez a laikus olvasót ne keserítse el (gyanítjuk, hogy éppen neki készült a könyv), remek olvasmány ez ahhoz, hogy a tankönyveknél élvezetesebb úton átfogjuk, mit szedett össze a témában 2500 év filozófiatörténete.

A filozófus azzal zárja a könyvét, hogy a Szép megmentése annak a megmentését jelenti, ami leköt.

A modern mindennapok arra ösztönöznek, hogy ne kössön le igazán semmi: nyomjunk egy lájkot arra, ami tetszik, és haladjunk tovább.

De vannak dolgok, amiken nem érdemes így áthaladni. Például nem érdemes megnézni a naplementét úgy, hogy lősz egy fotót és továbbmész. Egyrészt, akkor nem láttál semmit, nem éltél át semmit, csak lett egy giccses fotód, pont ilyet készítettek már milliónyian, és még fognak is. Másrészt, a méregdrága telefonod kamerája sem elég jó hozzá, hogy tényleg jó fénykép készüljön, ha valakinek megmutatod, csak szabadkozni kell, hogy élőben jobban nézett ám ki.

Láttál már ilyen képet? Gondoltad már azt ilyenkor, hogy talán nyugton kellett volna maradni, és egyszerűen csak figyelni, mi van.

Hiszen (Magritte után szabadon)

ez k*rvára nem egy naplemente!

Ez csak egy naplemente képe.