Buddy Endre

Ha elfelejtünk olvasni

Három iromány ért össze bennem, plusz két újsághír. Erre mondják, hogy fogyasztom az irodalmat. Meg a híreket.

„Ment-e a könyvek által a világ elébb?”

– kérdezi a kiábrándult Vörösmarty a Gondolatok a könyvtárban című versben, tőlem először egy izzadt magyarórán, hatodik óra, testnevelés után, amikor megtudom, hogy a könyveket régen rongyból csinálták, mármint a kötést, a leírt tudásnak meg a költő szerint szépsége, szelleme van, de haszna nem. „Hová lépsz most, gondold meg, oh tudós” – figyelmeztet a költő, mert hát a könyvtár, az pokol is, mennyország is. Vörösmarty épp kifáradt a nagy felvilágosodásban, vakítja a fény, ez az a kor, amikor az írni-olvasni tudók először kezdik hinni, hogy egy nap talán „a jognak asztalánál”, s persze a kávéházakban, a könyvtárakban mindenki helyet foglalhat. Azaz: megtanulunk olvasni, gondolkodni, cselekedni, dönteni, kinövünk a kiskorúságból, s „a haza fényre derűl”.

Forrás: PXHere

 

Az olvasás és az irodalom – egyáltalán, az értő szövegértelmezés – hasznossága mellett érvelni persze meglehetősen divatos dolog, tévés személyiségek, színészek, énekesnők buzdítanak rá, hogy olvassunk, de Maryanne Wolf Reader Come Home című könyvében azt a megállapítást teszi, nem arra születtünk, hogy olvassunk.

Az agyban nincsen olvasásért felelős terület.

Igaz, sok mindent csinálunk, amire nem születtünk: adózás, állás, ülés, alkoholfogyasztás és autóversenyzés, szóval Wolf nem arra akar kilyukadni, hogy ne csináljuk ezt se. Ellenkezőleg! A neurológia szerint annyi is áthuzalozza az agyunkat, ha öt percig egy helyben ülünk, egy irányba koncentrálunk és olvasunk, ilyenkor több, egymással addig nem kommunikáló agyterület között létesül kapcsolat (az agynak ezt a képességét nevezik neuroplaszticitásnak), fejlődik a komplex gondolkodás, a mérlegelés, az empátia képessége, de a feladat első lépése nem is ez: hanem az, hogy a papíron lévő apró szimbólumokból, a betűkből fogalmak, képek, képzelet legyen. Az őseink csak 6 ezer évvel ezelőtt kezdték el ezt a tevékenységet – már, aki –, azelőtt ezek a különutak az agyban nem is léteztek, állítólag az analfabétáknál máig nincsenek meg. Nem véletlen, hogy egy kisgyerek később kibontakozó képességeire már az alapján következtetni lehet, hogy milyen hamar tanul meg olvasni. Szóval tényleg valami ilyesmiről van szó: hogy a kiskorúságból lehet kinőni azzal, ha az ember olvas.

Csakhogy. Mivel a digitális kor egyre inkább a képeknek, a gyors impulzusoknak és a rövid figyelemtartamnak kedvez, Wolf szerint

a mélyolvasás képessége megint kiveszni látszik.

Szöveget is egyre figyelmetlenebbül, pontatlanabbul olvasunk, a híreket csak szkenneljük, s még az se, máris eleget teszünk a legsürgetőbb ingernek, kommentelünk alá. Wolf azt írja, maga is áldozata a jelenségnek, egyszer tesztelte magát, megpróbálta elolvasni egy régi kedvencét, Hessétől Az üveggyöngyjátékot, de belebukott.

Forrás: PXHere

 

Ide kívánkozik a harmadik szöveg, amivel találkoztam mostanában, Baráth Katalin nagyszerű ötletre épülő sci-fi regénye, a Zsoldos Péter-díjas Afázia (Agavé Könyvek, 2021). A jövőben játszódó történetben az intergalaktikus világban két nagyhatalom áll szemben egymással, a szuperkapitalista Demokrácia és a totális megfigyelést alkalmazó Birodalom. Az egyszerű emberek többsége bányászattal foglalkozik szörnyű egészségi állapot közepette, a Föld nevű bolygó lakhatatlan, mindenki elmenekült onnan.

Évezredek alatt az emberek elveszítették a kifinomult nyelvüket is, csökevényes, primitív maradványnyelven és mesterséges intelligencia segítségével kommunikálnak.

A két nagy empírium között, még mindig kompországként élnek a moyerek – magyarok –, akik megőrizték semmihez sem hasonlító nyelvüket. A moyerek dílerként dolgoznak a Demokráciában és a Birodalomban, mivel a nyelvüket vesztett népekre drogként hat a beszéd. Verseket, prózát, Nemes-Nagyot, Babitsot, Rejtőt, Kosztolányit szavalnak, aztán továbbállnak. Kis országukat a Lingvista vezetésével kormányozzák. Ahogy az egyik főszereplő, Marosról írja a regény:

„Mint minden moyert, őt is úgy nevelték, hogy vallja: amikor a szavak helyére képek tolakodnak, az ember visszafelé kezd masírozni az evolúció ösvényén.”

(És még mennyi jó kérdést boncol ez a könyv, írok róla hosszan a következő hetekben.)

Amíg lesz irodalom, az emberek újra és újra meg fogják kérdezni, vajon mire jó. Sok a kielégítő válasz, szerintem még több a téves. Gyanús nekem, amikor nemesítő, erkölcsjobbító hatásáról prédikálnak. Meg a nemzetkovácsoló erejében sem vagyok biztos, bár azt aláírom, hogy kikerülhetetlen, járulékos jótétemény, hogy a nyelv összeköt. De óvjon az ég attól, hogy visszafelé fogjunk rá a pisztolyra! Az ukránok például betiltják az orosz irodalmat, szerintük Dosztojevszkij csírájában is imperialista, messiástudatú, nekik, amikor nemzetet építenek, nincs rá szükségük. Egy magyar kultúrkomisszár pedig kijelenti, a magyar művészet legfőbb feladata, hogy hirdesse: magyarnak lenni a legjobb dolog a világon. No hát ez, Örkénnyel szólva, az irodalmi terpeszállás esete. Groteszk. Abban biztos vagyok, hogy az irodalom nem diktálja a jövőt, de nem is csak a múlt leírásával foglalkozik. Az élethez van köze, ami állítólag az Édenben született, de akkor is megjelenik, ha egy növénynek beton között kell kihajtania.

A szó, amióta feltaláltuk, így görgeti előre a világot.

Végülis olyan, mint a moyerek versei, igéző (milyen találó ez a szó!), mint a drog.

A hirdetések megjelenítése akadályba ütközött.

Ezt okozhatja valamilyen hirdetésblokkoló (Adblock) használata, illetve egyes vírusirtók, böngésző kiegészítők, beállítások.

A hirdetés blokkolás kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamTovábbi segítségért kattints ide! Köszönjük, PORT.hu