Buddy Endre

Ki az, aki meghalna ma a forradalomért?

Első közéleti élményemnek talán azt mondhatom, amikor egyszer egy általános iskolai tanórán – mivel éppen a kormány, az ellenzék és a politikai pártok fogalmairól volt szó – önkéntelenül is kiszaladt belőlem a vallomással is felérő kijelentés: – Pfujj, ______! – és mondtam az egyik politikai párt nevét.

Legnagyobb meglepetésemre rögtön, mint valamiféle kórus, tucatnyi osztálytársam replikája zengett: – Pfujj, ______! – és mondták a másik politikai párt nevét.

Nem zavart a reakciójuk, de meglepődtem. Én úgy tudtam, hogy az emberek azt a pártot pfujolják, amit én „utáltam” (pártot utálni persze gyerek nem tud még), arról meg fogalmam sem volt, hogy bármelyiket szeretni is lehet. És mit sem tudtam még az „echo chamber” vagy a „véleménybuborék” fogalmakról, amelyeknek a lényege röviden: mivel az ember gyakran olyan közegben mozog, olyan véleményformálókkal szembesül, amely egyfelé szavaz, egyféle világnézetet képvisel, könnyen azt hiheti, hogy mindenki úgy gondolkodik, ahogy ő (főleg a közösségi médiában, ahol algoritmusok gondoskodnak arról, hogy a neked tetsző, lájkolható politikai vélemény kerüljön eléd).

A fenti történet egy új verseskönyv, Vida Kamilla Konstruktív bizalmatlansági indítvány című kötete kapcsán jutott eszembe, amelyben a Z-generációs lírai én szakadatlanul arról mesél, hogy úgy került ő napjaink közéleti diskurzusába, mint Pilátus a credóba. Még akkor is, ha éppenséggel fejest ugrott abba a credóba – nem tehetett róla, nem volt más választása. Mottóul pedig a költő egy-egy idézetet választott: Majkától, Gyurcsány Ferenctől és Esterházy Pétertől. Erős!

Hortobágy poétái

Hogy jutottunk idáig? – igazítottam meg a cvikkert a kötet olvasása közben. A magyar irodalom egyik legelső lírai költeménye Bornemisza Pétertől való

(„Siralmas énnéköm tetűled megváltom, / Áldott Magyarország, tőled eltávoznom”),

még ma is átérezhető, átélhető, s nem mellesleg úgynevezett közéleti költészet. Aztán ott van Zrínyi, aki nemcsak a költőt, de a hadvezért is odabiggyeszthette a neve mellé foglalkozásként. Vagy Kölcsey, aki éppen Zrínyi nevében énekelt két verset, minimum nemzethalált, nemzetapokalipszist jövendölt benne, ennél alább nem adta.

Petőfi Sándor a Nemzeti dalt szavalja 1848. március 15-én

Milyen szerencsés korban élt Petőfi Sándor, aki büntetlenül szedhette rímbe (ráadásul rímbe!) politikai látomásait, lázálmos, néhol hagymázas elképzeléseit a jognak asztaláról, ahol „mind egyaránt foglal helyet”. (Még ha a 12 pontot, a Nemzeti dalt és nem mellesleg a makacs Petőfi-imidzset talán Jókai Mór faragta is, amiként azt Háy János pedzegeti a Kik vagytok ti? c. könyvében.) És sorra jöttek a bús poéták, akik néha vígabbak voltak, ha bor fűtötte őket.

„Széles világon nincs népe' s hona – csak egy!”

– írta az apolitikus Arany János. Ezek a költők még akkor is nemesek, virtusosak voltak, ha arról panaszkodtak, milyen szörnyű itt. Ady, aki piszkos, gatyás, bamba társaknak nevezte honfitársait (és csípős publicisztikáiban sem kevésbé finom).

Hogy ma mi újság a hazafias költészet terén?

A Rákosi-korszakban a politikai költészetet tiltották, hacsak nem az állampártot dicsérte, a Kádárék pedig busásan jutalmazták azt, aki hajlandó magánéleti költészetre „tékozolni” tehetségét.

Nem Petri György az egyetlen, de talán Petri a legjelentősebb azok közül, aki irónia nélkül tudta a szabadság és a szerelem petőfis fogalmait versbe venni. Tizenhárom éves volt 1956-ban, kint volt a Kossuth téren:

„Forradalmi és polgárháborús regényeken nőttem föl. Munka frontja, pártfront, minden a harckészültséget sugallta, annak ellenére, hogy a valóságban minden unalmas volt, teljes volt a szürkeség. És akkor azt láttuk, hogy kint az utcán lőnek, nagy a felfordulás, itt a valóságos forradalom, végre valóság lett az álom” – mondta egy rádióinterjúban.

Petri György
Petri György. Fotó: Szilágyi Lenke

Felrúgta az előbb említett kompromisszumot azzal, amikor két kötetét szamizdatban, egyet pedig New Yorkban publikált. Versbe írta Rákosi és Szakasits kézfogását. Azt tartotta, hogy nem baj, ha a düh vezeti, nem baj, ha kimondja azt, amit mindenki tud, mégis – egyezményesen – elhallgat. Eszköztárában ott volt az obszcén, a blaszfém. Az Örökhétfőből származik egyik kedvenc sorpárom (Széljegyzet egy vitához c. vers), amely mutatóujját a fennálló rendszerre emeli:

„S mert minden megy szét, és gyűlölni fáradt
vagyok, csupán álmatagon utállak.”

Orbán Ottó verse, A létező szocializmusról jut még eszembe, amely olyan jól kifejezi a diktatúra csavaros buktatóit, amiket a kisember utálni is csak úgy tudott, hogy önmagát is utálta vele:

„Az, ami létezett, a sajtszagú, trampli diktatúra,
Mindent a maga méretére kicsinyített:
Házat, utcát, életet, halált.”

A rendszerváltás után a közéleti diskurzus megszabadult cenzoraitól, de akadt néhány probléma. Az egyik ilyen kétségtelenül az, hogy kiüresedett a nyelv, mert kiüresedtek a tettek is:

ki a fene akar meghalni a hazájáért manapság?

Ki mondja még azt őszintén, komolyan: meghalnék érted, drága Magyarország! Szörnyen hangzik. Ha költő mondja, nem hisszük el neki. Ha politikus mondja (nem mondja), zavartan félrenézünk, oké, de a kétkulcsos adórendszerről mit gondolsz? hány hónap legyen egy évben, ha nyugdíjról van szó? egészségügy? sport? oktatás?

Két vers van, amelyek a kortárs közéleti vers iskolapéldái, mindkettő a 2010-es évek elején született, egyik másikra válasz. Mindkettőben ott van a vád, ami a szöveget mozgásba lendíti, ami a poétából aktort csinál, a megszólalásnak súlyt ad: azt, hogy az ország lemond kultúrájáról, lemond történelméről, józanságáról, szépségéről, független polgárairól. Kemény István a Búcsúlevél című versében azt mondja, „édes hazám, szerettelek”. De:

„Gonosz lettél, vak és régi,
egy elbutult idegen néni,
aki gyűlöletbe burkolózva még
ezer évig akar élni.

(…)

Amíg élek, úton leszek:
használni akarom a szívemet.
A fejemben szólal majd meg, ha csengetsz,
édes hazám, szerettelek.”

Térey János a Magyar közöny című versben pedig ezt:

„Ki legnagyobb vagy önmagasztalásban
S öngyűlöletben, önkorlátozásban,
Gőggel tudsz elfordulni, sérteni,
Sértődni, mint egy félretolt zseni!...”

És persze akadnak még hazafias versek jócskán (s azok, akik ezt jobban látják, állítják, hogy egyenesen felszaporodtak). Nádasdy Ádám még az „itt élned, halnod kell”-vonalat is újrafogalmazza, karnálisan, szagosan, tetszetősen, amikor a hazát a szülőanyához hasonlítja: „a lába közül bújtatok elő, / s a szaga végig ott lesz rajtatok” (A hazafiúi hűségről). Néhány éve megjelent egy 384 oldalas antológia Édes hazám címmel (szerk. Bárány Tibor), amely a rendszerváltás utáni közéleti versekből válogat.

Vida Kamilla. Fotó: Bokor Krisztián

Játszani is engedi szép komoly lányát

A huszonnégy éves Vida Kamilla elsőkötete, a Konstruktív bizalmatlansági indítvány egészen másfajta közéleti verseket tartalmaz, mint bármi, amit eddig olvastam. De milyenek legyenek ezek a versek, ha a közéletünk is egészen más – hajmeresztően más, mint amit megszoktunk… -tunk? Ellenkezőleg: mi, a Z-generáció már emezt szoktuk meg, a politika számunkra az Orbán-Gyurcsány gyémánttengelyt jelenti, a pártbrosúrák, a kék plakátok kisszerűségét, a valódi politikai viták hiányát, a világot, amelyben

nincs nemzet, csak lakosság,

és hallottunk Petőfiről, Kossuthról, a ledöntött Sztálin-szoborról, és nem bírtuk felfogni, miként lehetséges, hogy ehhez képest a nemzeti ünnepek olyan keservesen jelentésnélküliek. Ha ez közéleti líra, akkor annál erősebben jelzi a közéleti kultúra teljes hiányát, s egy olyan beszélőt szerepeltet, amely már utána sem kiálthat a posztszocialista szellem vasútjának, mint Kemény vagy Térey: „Gonosz lettél, vak és régi.” Élete felét az Orbán-korszakban töltötte.

Helyette azt mondja:

„Le kell vennem a pólóm, és a méretben nem jó,
pántján bolyhos melltartóban kényszerülök
ülni a körben, mert a felelsz vagy merszben
nem tudok válaszolni arra, hogy a forradalomért
adnám-e véremet.”

Meg azt:

„ha hazád nincs, hát otthonodnak légy híve rendületlenül”

Még egy fontos dolgot nem hangsúlyoztam: a beszélő a versek javában gyerek, kamasz vagy fiatal felnőtt, aki előbb rácsodálkozik, majd ráun arra a fals és üres mítoszra, amely a nála látottabb korosztályt szinte diabolikus erővel vonzza. „Papa, kérlek, mesélj nekem még az MDF-ről!” – olvasom az egyik darabban. Nem pusztán közéleti versek ezek – elnézést érte, hogy ebben a cikkben, amely nem kritika, csak blogposzt, pusztán ebből az aspektusból tárgyaltam őket –, viszont annyi bizonyos, hogy bármi történik bennük – mert legtöbbször sztorik azok, amik verset képeznek, gyakran egész novella bújik meg egyetlen sorban –, mindenre a közélet fénye árnya vetül. Arany László írta vagy százötven éve, hogy a szónoki igazság tárgyi, a költői igazság alanyi. Ezt a rendetlen, szubjektív világot olvasom ebben a kötetben is.

És miután elolvastam, a fejembe villant a szózattal felérő sóhaj, amely valószínűleg hányódott már egy ideje  a nyelvem hegyén: Anyák! Kampánykrumpliból főztök lányaitoknak? Apák! Kopogtatócédulát vasaltatok fiaitokból?

Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold. (Szebb lenne a világ pentameterben.)

 

Amennyiben értesítést szeretne kapni az olimpiával kapcsolatos Port.hu tartalmakról, kattintson ide és iratkozzon fel az értesítésekhez.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu