Buddy Endre

Marina Abramović, a hivatásos mazochista

Marina Abramovićcsal kegyesebben bánt az idő, mint ahogy ő bánt a testével. Önéletrajzát olvasva arra gondoltam: hogy van még életben ez a nő? Mi a titka, hogy 74 éves, de húszat letagadhatna? Aztán persze akadtak ennél mélyebb észrevételeim is.

Marina Abramovic a Callas hét halála című operában

„Egyre csak azt akartam, hogy csodálják az éhezésemet” – mondja Kafka zseniális novellájában az éhezőművész a felügyelőnek, aki készséggel felel: „Csodáljuk is!” „Pedig nem kellene csodálnotok” – mondja akkor az éhezőművész. „Nos, hát akkor nem csodáljuk…” – hangzik a felelet.

Ez jutott eszembe Marina Abramović életrajzát olvasva. A felforgató művész – „a performanszművészet anyja”, ahogy egy időben nevezték az archetipikus jegyekkel bíró nőt – nem emelte a világ tudatát magasabb szintre, miként az szent célja volt, de önmagánál tovább jutott. Legalábbis memoárja utolsó lapjain ezt bizonygatja nekünk:

egy élet, ezernyi szenvedéssel, véres, fájdalmas és hátborzongató mutatvánnyal eltöltött óra után

sikerül, hogy szeresse magát, szeresse a lábát, amelyben a család energiái vannak, a vállát, amelyben saját feszültsége lüktet, az orrát, amellyel kezdetben nem tudott megbarátkozni. Hatvanöt évesen Abramović a brazil dzsungel közepén megölel egy helyi asszonyt – médium vagy sámán –, és érez valamit, amit nem érzett akkor, amikor hónapokat töltött tibeti kolostorokban vagy amikor heteken át ült egy széken a híres The Artist Is Present című performanszban, és több százezer embert fogadott, akik eljöttek, hogy a szemébe nézzenek. Életét olvasva az ember végig azon gondolkodik, hogy mi vette rá arra, hogy mindezt végigcsinálja. Mert bármennyire is csábító egy ilyen önazonos, öntörvényű élet, s vele a sikeres karrier, a fene sem csinálná utána.

Alighanem az a válasz, ami Kafka éhezőművészének a válasza is volt, aki azért éhezett, mert: „éheznem kell, mert nem tehetek másképp, mert

nem találtam ételt, mely ízlene. Ha megtaláltam volna, nem csinálok ekkora feltűnést, és jól teleeszem magam, mint te és mindannyian.”

Abramovićnak csinálnia kell. Ezért nem vállalt gyereket, nem kötelezte el magát hosszú kapcsolatra, nem tudott megmaradni egyetlen városban sem: „számomra a jó élet a munkáról és az alkotásról szólt”.

Marina Abramovic: Aki átment a falon. Athenaeum, 2021

Öt éve jelent meg Marina Abramović memoárja, most Aki átment a falon címmel magyarul is kezébe veheti az Olvasó az Athenaeum kiadásában, Nagy Ágnes fordításában. Általános igazság, hogy a legtöbb befutott művész élete – és általában a befutott művészek privilégiuma a memoárírás – egyre laposabb, minél nagyobb sikerük van. (Bereményi mondta ezt saját önéletregénye, a Magyar Copperfield kapcsán.) Abramović szerencséje, hogy az igazán nagy siker csak hatvanéves kora után találta meg (1997-ben megnyerte a Velencei Biennálé Arany Oroszlánját a marhalábszáras performansszal, de 2010-ben, a MoMA-ban helyet kapó életműkiállítása kapcsán ismerték meg milliók). Valamint az, hogy úgy tűnik,

sosem szűnt meg formálódni, sosem hagyta abba, hogy szerelmes legyen, végletekbe hajszolja magát, az életével játsszon.

Közben pedig kiderül, hogy nem egyszer tartotta magát csúnyának, pufóknak, nem kívánatosnak, öregnek, magányosnak. Szerinte három Abramović van. A harcos, a spirituális, akiket jól ismerünk, és a harmadik, amelyet elrejt, a tökéletesen hülye, aki bonbont zabál és sír a világon. Engem, megvallom őszintén, elbűvölt ez a személyiség.

Könyvének legérdekesebb részei a kezdetek: gyerekkora, amely „tele volt szellemekkel és láthatatlan lényekkel”, kamaszkora, amelyet zsarnoki anyja és szülei rossz házassága tett pokollá. A Tito-korabeli Jugoszlávia, amely egy nyugati olvasó számára bizonyára mágikus közeg, nekünk viszont annál ismerősebb. A nácikkal küzdő apa, az országát maffiamódszerekkel és karizmatikus apafiguraként irányító erős vezető, a kulturális bizottságok és kocka művházak világa.

És a fiatal képzős diáklány, aki a Rhythm 0 című performanszban megengedi a közönségének, hogy az asztalra készített tárgyakkal (kalapács, kés, megtöltött pisztoly, rúzs, festék, olló) bármit – bármit! – csináljon vele. Levágják róla a ruhát, cigarettát nyomnak el a testén, kést tesznek a lába közé, megcsókolják, meztelenre vetkőztetik. Aztán Marina hazamegy este tíz órára, mert az anyja elvárja tőle, hogy erkölcsös kommunista legyen.

És persze kibontakozik a könyv lapjain az Ulay iránt érzett szerelem, amely 1975-ben kezdődött és tizenkét évvel később, a Nagy Kínai Falon ért véget. Alighanem még azok is, akik számára ismeretlen a páros, látták azt a híres felvételt 2010-ből, amikor a The Artist Is Present című performanszban Ulay is megjelent a múzeumban, és leült régi szerelmével szemben. A nő könnyezik, a férfi félszeg, de meghatódik, végül megfogják egymás kezét.

Abramović memoárjában természetesen csak a sztori az egyik oldalát kapjuk meg, de kiderül, hogy a tündérmese mégsem egészen olyan, ahogy elképzelni szeretnénk. Marina éppen akkor egy másik szakításából igyekezett gyógyulni, és korábban Ulayjal való búcsúja sem volt romantikusan-fájdalmasan gyönyörű: először úgy tervezték, összeházasodnak, miután végiggyalogoltak egymás felé a Nagy Falon, de úgy esett, éppen ott váltak el. És nem ez az egyetlen pillanat Abramović életében, amikor egy nagy performansz után a katarzis helyett az üresség fogadta.

Rest Energy. Marina Abramovic és Ulay.

Marina Abramovićcsal kegyesebben bánt az idő, mint ahogy ő bánt a testével. Lesznek, akik értetlenkedve olvassák majd ezt a memoárt, lesznek, akik felteszik a kérdést, amit Abramovićnak nagyon gyakran feltettek – „és ez mitől művészet?” –, de lesznek, akik nyitott szívvel olvassák, és megértik, hogy

a művészet nem olyasvalami, amit este fél nyolctól az előadás végéig fogad magába az ember.

Kétszer is elolvastam azokat a részeket, amelyek az ausztrál őslakosokról, az abókról szóltak, akiknek körében Abramović és Ulay hat hónapot töltött 1981-ben. Lenyűgöztek ezek az emberek, akik a sivatagban élnek, telepatikusan kommunikálnak, nem ismerik a holnap és a tegnap fogalmát, de annál erősebben élnek a mában. Minden pillanatuk rituálé, és folyton a természet isteneivel beszélnek.

Őrület ez a létállapot, ugye? Nem hajtja fel a GDP-t. Nem segít a bevásárlásban. Nem segít a hiteltörlesztésben. Akkor mégis, miért vágysz rá olyan nagyon?

Amennyiben értesítést szeretne kapni az olimpiával kapcsolatos Port.hu tartalmakról, kattintson ide és iratkozzon fel az értesítésekhez.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu