Tudjuk érezni azt, amire nincsen szavunk? A kérdés butaságnak tűnhet. A válasz egyértelműen igen, szoktuk is így mondani: nem találunk szavakat. Pont akkor, amikor valamit nagyon, de nagyon érzünk.

Az viszont már igaz, hogy amire nem találunk szavakat, arról nem tudunk gondolkodni.

Talán ez vezérelte Glenn A. Albrecht környezetfilozófust, amikor új szót keresett arra, amit érez. Gyerekként egyik kedvenc kirándulóhelye a délnyugat-ausztráliai Donnelly folyó környéke volt, amelynek egyik nevezetessége, a One-Tree Bridge egy hídként szolgáló fatörzs. De nagyon szerette szülővárosa, Perth növény- és állatfajokban gazdag környékét is. Az utóbbi évtizedekben azonban szén- és egyéb bányák tucatja nyílt a régióban, és az éves csapadékmennyiség ötödével csökkent, sorra száradtak el a Jarrah-fák (eukaliptuszfélék), amelyeket régen annyira szeretett. Egy alkalommal, amint autózás közben a hegyeket figyelte, amit több helyen úgy bontottak meg bányanyitás céljából, Glenn Albrecht arra gondolt: olyanok ezek a bányák, mint egy seb a Föld felszínén, egy mély vágás, ami traumáról árulkodik. De nem egyszerűen a természetet ért kár fájt neki, hanem az is, hogy a saját, szeretett környezetét tette tönkre a bányászat.

Ahogy saját érzéseit kutatta, rájött, hogy nincsen egyedül velük. A legújabb földtörténeti korban, amire Eugene F. Stoermer ökológus és mások

az „antropocén”

kifejezést használják, az emberi tevékenység alapvető hatást gyakorol a tájra, az időjárásra, a hőmérsékletre, az élővilágra, szóval mindenre, amit természetnek nevezünk. Radikálisan átalakul az élőhelyünk, nem kell hozzá egy emberöltő sem, hogy eltűnjön egy erdő, kiszáradjon egy folyó, kihaljon egy állatfaj.

Amikor az embereket közös megrázkódtatás éri, felértékelődik a szavak fontossága. Albrecht szeretett volna kifejezést találni arra, amit érez:

• a honvágyhoz volt köze, de otthon volt;
• a vigasz hiányához vagy a gyászhoz;
• a nosztalgiához, miszerint a régi világból valami elveszett.

A „nosztalgia” szó tényleg eszébe jutott Albrechtnek: ezt egy bázeli orvostanhallgató, Johannes Hofer találta ki a 17. század második felében, miután a harminc éves háborúban Európa-szerte 8-10 millió ember veszítette életét. Sok menekült érkezett a svájci városba a francia vallásüldözés elől, akik hasonló, fájó érzésről számoltak be. Az orvostanhallgató a nostalgia szót használta a panaszukra, amit a latin nostos (hazatérés) és az algos (gyász, szenvedés) szavakból rakott össze.
A „nosztalgia” azóta picit mást jelent, leginkább azt a keserédes, vagy talán nem is olyan kellemetlen érzést, amit a múlt felidézésekor tapasztal az ember.

Albrecht számára viszont jó kiindulópont volt a bázeli Hofer szóalkotása, és így alkotta meg saját, a környezetrombolás felett érzett fájdalmat leíró kifejezését.

Szolasztalgia

A solacium azt jelenti: vigasz, a teljes szóösszetétel a vigaszt jelentő ismerős környezet hiányára utal.

Glenn Albrecht 2005-ben használta először a neologizmust egy tanulmányban, 2019-es Earth Emotions című könyvében pedig a szélesebb közönség elé is tárta. Igaz, ekkorra már egészen sokan tudtak róla, megírta egy csomó újság, köztük a New York Times, a Guardian és az Atlantic, és egy-két könnyűzenész dalt nevezett el róla.

Albrecht egyébként több szót is alkotott, sőt egész munkásságának célja, hogy megfogalmazhatóvá tegye azt, amit manapság egyszerűen klímaszorongásnak szokás nevezni. Néhányat ideteszek (angolul vannak, persze):

• meteoranxiety: a szélsőséges időjárás kapcsán érzett szorongás;
• terrafurie: a természetrombolás láttán érzett düh;
• tierracide: a természetromboló tett, "természetgyilkosság";
• eutierria: a természettel való harmónia, jóérzés;
• soliphilia: politikai cselekvés és felelősségvállalás a környezetünkért;
• endemophilia: mély szeretet a természeti hely, környezet iránt, ahonnét származunk;
• terraliben: hagyjuk a Földet élni.

A környezetfilozófus úgy véli, az öngyilkos antropocénból ideje lenne minél hamarabb átmenni a természet-ember együttélésen alapuló szimbiocénbe, és egy sor ötlete is van rá, hogyan lehetne ezt elérni. Például küzdeni minden ellen, amit ő gigantizmusnak nevez: a totális és autoriter államok, az óriásvállalatok, a helyi jellegzetességekkel és természeti értékekkel nem törődő globális kereskedelem ellen. És persze felsorolja azt is, amit sokan hajtogatnak: tiszta energia, felelős erdőgazdálkodás, faji sokféleség a természetben. Végtelen gazdasági növekedés helyett minél gazdagabb élővilág, amely egyben megélhetést is biztosít.

Albrecht rendkívül optimista, bár úgy érzem, optimizmusát tudatosan dagasztotta nagyra; azt írja,

alternatívát akar kínálni a klímaapokalipszissal való riogatásnak.

Szóval nem alaptalanul érezzük elrugaszkodottnak a fenti gondolatokat. De ha valaki azt mondta volna 1500-ban, hogy pár száz év múlva olyan lekvárt eszünk, amihez Indonéziában szüretelik a gyümölcsöt, Ecuadorban gyártják a csomagolást, és amit végül Franciaországban értékesítenek, bolondnak nevezik. Ahogy azt is körberöhögik, aki azt mondja, hogy lehet majd déli gyümölcsöket kapni az Északi-sarkkörnél és télen is lesz eper, igaz, drágán. De aztán kitaláltuk, hogyan lehetne ezeket megcsinálni, és ma már aligha tudjuk elképzelni máshogy az életet.

Szóval Albrecht is kitalált valamit, igaz, ehhez kezdetben hiányoztak a szavak.