Életem legelevenebb találkozása egy festménnyel a párizsi Musée d’Orsayben történt. Jó öt percen keresztül álltam Van Gogh leghíresebb képe, a Csillagos éj előtt, és megesküdtem volna rá, hogy megmozdultak a körkörös ecsetvonások, forognak, változnak a színek. Pszichedelikus élményként ragyogott a festmény.

Mindez azért jut eszembe, mert olvastam a felhördülésre igencsak alkalmas hírt, miszerint fiatal környezetvédő aktivisták paradicsomlével öntöttek le egy másik Van Gogh festményt, a Napraforgókat a londoni Nemzeti Galériában. Pár évvel ezelőtt jártam ott is, de akkor nem adatott meg, hogy alaposan szemügyre vegyem az ott található képeket – itt látható például a Búzamező és a Van Gogh széke is –, mert baromi sokan voltak a teremben.

Az aktivisták nem okoztak kárt a festményben, hiszen azt évek óta hétpróbás üveg védi, de megmozdulásuk arra alkalmas volt, hogy az emberek többsége felszisszenjen: ezt azért nem kéne.

Szegény Van Gogh, aki egész életében szegénységben tengődő számkivetett volt, tényleg nem tehet róla, hogy évmilliók alatt lepréselt kőolajmezőket égetünk el egy-kétszáz év alatt, miközben sok-sok miltonna szennyező anyagot pumpálunk a levegőbe évente. Ha valami képes megerősíteni a hitet abban, hogy a természeti kincseket érdemes megmenteni a következő évszázadok számára, azok az igazi napraforgókon túl, persze, Van Gogh napraforgói.

A Just Stop Oil aktivistái, miután a paradicsomkonzerv tartalma az üvegen loccsant, hangosan feltették a kérdést, hogy

mi ér többet, egy festmény vagy a bolygónk és az emberi életek.

Az arcukon olyan szigorúság és elszántság tükröződött, amilyen ritkán látni egy 16-17 éves gyerektől. Kurt Vonnegut Az ötös számú vágóhídban a gyerekek keresztes hadjáratának nevezte a II. világháborút. Ez a szókapcsolat jutott eszembe róluk: nem lesznek többek 40-50 évesnél, amikor az ökológiai változások már felismerhetetlenül átalakítják a bolygó klímáját, társadalmait és valószínűleg az eddig tapasztalt jólétnek is véget vetnek.

Az akciójukat az emberek nem fogadták rokonszenvvel. Én sem. Miután ez a sokadik eset, hogy radikális csoportok kicsit sem szimpatikus módszerekkel próbálják felhívni magukra a figyelmet, a New York Times még azt is megpendítette, az ellenszenves ökoprotesteket egyenesen az olajlobbisták finanszírozzák. Akár így van, akár nem, abban biztos vagyok, hogy a mértéktelen szén-dioxid és metánkibocsátást csak akkor fogjuk abbahagyni, ha már nem lesz mit elégetni, a következő energiahordozó kitermelését és felhasználását pedig épp a tőkeerős olajvállalatok fogják végezni, amelyek már most nagy pénzeket fektetnek a megújulókba. Abban nem vagyok biztos, hogy ezeket az embereket érdekelni fogja az olcsóságán túl, hogy tiszta-e a tiszta energia.

Miközben az elmúlt hónapokban rekordmennyiségűt autóztak a magyarok, a kormány pedig semmit sem támogat jobban, mint a benzinvásárlást, és a szomszédunkban világháborús eszkalációval fenyegető háború dúl, amelyet egyszerre motivál és kényszerít Európa földgáz- és a kőolajfüggősége, az üvegházhatású gázok kibocsátása pedig a koronavírus utáni megtorpanás után ismét a csúcson, és újabb rekordokat döntöget, az emberek inkább felháborodnak egy félig sikerült radikális akción, mint azon, hogy alapvetően

egészségtelen, kapzsi és emberre, természetre egyaránt káros életformát

választottunk a nem megújulók folyamatos égetésével. Jobban haragszunk Greta Thunbergre, amiért nem jár rendesen iskolába, mint a dollármilliárdokat mozgató és emberéletek felett parancsoló olajiparra, amely a gazdaságon keresztül telibe tenyerelte az életünket.

Ha pedig nem változunk – márpedig egyelőre nem változunk –, akkor tényleg a gyerekekre marad, hogy keresztes hadjáratot vívjanak a jövőjükért.

És abban nem lesz köszönet: kétségbeesett módszereik vannak.