Orwell szerint minden vicc „egy apró forradalom”. Az orosz-ukrán háború bővelkedik a humoros epizódokban, a tragikus események közepette az ostromlott fél azt üzeni, akkor aggódjunk igazán, amikor már nem nevetnek. Végtére is tényleg komikust választottak elnöknek.
Az Atlantic Ukrajnából tudósító újságírója, Veronika Melkozerova azt írja, az óvóhelyeken rekedt, otthonukat veszített ukránok sokat nevetnek. Mi több, ez az egyik kedvenc szórakozásuk, ami egyben „a legolcsóbb terápia”. Az újságíró a föld alatt, egy komikustól hallotta azt a viccet is, amelyben egy anya így dorgálja a kamasz lányát: „Lányom, rakodj már össze a szobádban! Ha most becsap egy bomba, és leviszi a fejünk felett a mennyezetet, azt akarod, hogy mindenki lássa ezt a kuplerájt?”
Az elmúlt hónapok Ukrajna legszörnyűbb időszakát hozták. Több ezer civil halt meg, nők százait erőszakolták meg, Bucsában és Mariupolban emberiség elleni bűntettek miatt nyomoznak orosz katonák ellen. Az ország romokban hever, senki sem érezheti magát biztonságban. Veronika Melkozerova önérzetesen jegyzi meg: a humoruk viszont rendkívüli.
„Végülis egy komikust választottunk elnöknek.”
Az ukránok nevetnek, amikor elkötik az orosz tankokat, az oroszok véletlenül saját bányáikat detonálják, a csecsen katonákat pedig épp akkor lövik ki az ukrán mesterlövészek, miközben ők a Mariupolban elkövetett rombolással dicsekednek TikTokon. A magyar sajtóban is lehetett olvasni a Kígyó-szigetek szabadszájú ukránjairól, akik megüzenték az orosz csatahajónak, hogy „menjenek a p*csába”. Nos, az ő jelenetükből azóta bélyeget nyomtatott a posta.
A humor persze nem ismeretlen harci eszköz. Az oroszok sokszor folyamodtak hozzá a II. világháborúban. Amikor 1941-ben a Wehrmacht megtámadta a Szovjetuniót, a központosított sajtó elárasztotta a lapokat a németeket gúnyoló rajzokkal és viccekkel. „Nem nevetünk a nevetés kedvéért, a nevetés harci eszköz” – summázta filozófiáját D. Moor, a propagandaplakátjairól ismert kultúrmunkás, aki Karinthyhoz hasonlóan nem ismert a humorban tréfát – tőle eltérő módon azonban iróniát sem.
Egy önérzetes ukrán persze azt mondaná,
az orosz humor eredetét a kozákoknál, az ukrán sztyeppék ortodox vallású népeinél kell keresni, a poltavai kormányzóság területén született Gogolnál, a Harkivból származó Ilja Repinnél és az ő maró, gúnyos nyelvhasználatukban. A trágárságtól sem mentes humor legismertebb példája talán az a 17. századi történet, amikor a török szultán dagályos levélben parancsolta meg a kozákoknak, hogy hajtsák meg magukat az Oszmán Birodalom előtt. A szlávok válasza lényegre törő volt: stilárisan fennkölt, de szóhasználatában vulgáris levelükben többek között kecskeb*szónak nevezték a török uralkodót, és elküldték a bánatba. Íme, a levél fogalmazásának pillanatát Repin festménye is megörökítette.
Idén az ukránok újraalkották a neves pingálmányt. Csak éppen Putyinnak szól a levél.
Amikor először láttam Volodimir Zelenszkijt, első felismerésem volt, hogy ő az a fickó, aki a péniszével zongorázott egy tv-showban. Jelenleg több tucatnyi országban vetítik szatirikus sorozatát, A nép szolgáját, amely politikai népszerűségét megalapozta. Bírálói szeretik azzal támadni, hogy nem több bohócnál, de ha jobban megvizsgálja az ember, az ukránok nem annak ellenére választották meg, hogy komikus. Hanem éppen azért.
Miért van, hogy mi, magyarok olyan nehezen érzünk együtt az ukránokkal, akiknek a hazájuk most ugyanúgy romokban áll, mint a miénk 1945-ben?
Nem csak a panelházak, a falvak, a kendős nénik ismerősek onnan, hanem a történelmi viszontagságok is, amikből nekünk és nekik is kijutott. Ahogy mi negyven éven át, ők is a nagy medve halálos ölelésétől szenvednek.
Egy zseniális Örkény-egyperces jut eszembe, amelyben a magyarok örök újrakezdése jelenik meg. Megszoktuk már, a vérünkben van, akár a tatár, akár a török, a Habsburg vagy az orosz dúlta fel az országot.
Az Örkény-novellácskában az atombomba ledobását követően elnémul a gramofon, elgyomosodnak a parkok, zab nő a játszóterek homokozóiban, a könyveket megeszik az egerek. Főleg az egerek szaporodnak el, berágják magukat az Operaházba is. „Amikor az utolsó hegedűn átrágták az utolsó húrt, annak pendülése volt Budapest búcsúszava.”
„De – írja Örkény – már másnap, az Operával épp átellenben, egy romház kövein megjelent egy cédula:
HOZOTT SZALONNÁVAL EGÉRIRTÁST VÁLLAL DOKTOR VARSÁNYINÉ.”
Hát így kezdtünk újra, nem egyszer, mi magyarok. És így kezdik újra majd az ukránok is.
