Buddy Endre

Bödőcs Tibor szatírája annyira mar, hogy lúgosítani kell utána

Bödőcs Tibor sokak számára lett most messiás. Várják tőle, hogy helyrepakolja, amit helyre kell. Korábban azt mondta, nem ír, mert ők hárman, Szókratész, Jézus és ő nem írnak, de aztán csak megjött a kedve. Kritika a Mulat a Manézs című könyvről.

Ez már Bödőcs Tibor a harmadik kötete. Az előző kettő (Addig se iszik, Meg se kínáltak) több tízezer példányban kelt el, nincs kétségem, hogy ez is magasan vezeti majd a listákat – az ikercsillag, Kőhalmi Zoltán macimézes scifijével együtt. Mióta Bödőcs előállt Orbán-paródiáival (legutóbb Mészáros Lőrinc volt terítéken), közönsége elvárja tőle, hogy beszóljon a rendszernek, hogy legyen ő az új messiás, a Holnap hőse, az új Hofi, lehetőleg mindegyik egyszerre. Legyen ő, aki bölcsen rámutat, hogy miért nem jó a rendszer, de az is, aki néhány jól irányzott poénnal elküldi ezt az egész manézst a fenébe. Bagázst, akarom mondani.

És Bödőcs nem tér ki a feladat elől.

Az új regény, a Mulat a Manézs kapcsán aligha lesz kétséges az olvasás iránya: az Orbán-rendszer szatíráját keresik benne a honfitársak – az is, aki ilyen érzületű, az is, aki amolyan –, ezt kerestem benne én is. Pedig a könyv nem egyszerűen a mi utolsó tizenegy évünkről szól, hanem

az utóbbi évek politikai slágertermékéről, az illiberális, populista, píszíellenes, homofób, tesztoszteronszagú vezetőről, amelyből egyre több országba jut egy-egy.

Kadhafi, Mubarak, Berlusconi, Erdogan, Trump, Putyin és Duterte éppígy ide sorolható, s tőlünk nyugatabbra is egyre többen szeretnének ilyenek lenni. A színskála mindegyik árnyalatában fellelhető belőlük, van, amelyik pártsajtóval meg propagandaminisztériummal lövöldöz, van, amelyik Uzival. Ennek a masszív jobbra tolódásnak a tükre ez a könyv, persze, mi itthonról fogjuk olvasni.

Forrás: Máté Péter / Helikon Kiadó

 

A Mulat a Manézs egy fiktív cirkuszállamban játszódik, amelyet a hektikus vérmérsékletű diktátor, Luigi King irányít. Karaktere jobban emlékeztet azokra a félbarbár militáns vezetőkre, amelyektől a ’80-90-es években roskadozott a harmadik világ, mint az ördögi mestertervvel rendelkező, 21. századi rokonaikra. Luigi King az egész kormányzatot saját élvhajhász életmódjának rendeli alá, miközben saját legalantasabb ösztöneit kiszolgálva csicskáztatja a neki dolgozó minisztereket és kormánytagokat. Államát átjárja a korrupció, a vékony, de hozzá hű újgazdag rétegnek elemi érdeke, hogy hatalomban maradjon. Az országban folyamatosan hisztéria dúl, amelyet az idegengyűlölet, a nőgyűlölet, az identitásharc és a meghamisított múlt mítosza táplál.

De miközben Hettikánia – mert így hívják a cirkuszállamot – fennállásának 30. évfordulóját ünnepli, Luigi King érzi, hogy valami nincs rendben.

Nem a jogállami deficittel vagy népének barbarizálódásával van gond. Nem a béka segge alá süllyedt szellemi színvonallal. Nem áll a cerka elég keményen – ez a baj. Ha hugyozik, már nem tudja lefejezni a rózsákat a sugarával, mint régen. Ha nekiugrik a környezetében sertepertélő hölgyeknek – legyenek újságírók, szóvívők vagy közönséges prostituáltak –, már nem megy olyan magabiztosan a jó öreg tilitoli.

 

Forrás: Helikon

 

Hogy ne legyenek kétségeink, kiről szól a szatíra, az író egyértelmű áthallásokat csempész a szövegbe: „Egy a cirkusz, egy a sátor!” – írja a kormánypárt „egy a tábor, egy a nemzet” jelmondatára rímelve. „Minden élet számít” – mondja egy újgazdag képviselőfeleség a másiknak a kék plakátokról ismerős szlogent, nevetve. „Majdnem ugyanannyira” – érkezik a válasz. „A jólét lecsorog” – idézik Luigi Kinget, aki ennek jegyében gazdagítja hűbéreseit.

A könyv gigantikus nyelvi bravúr.

Nem lepődtem meg, hiszen Bödőcs bármit csinál, játszi könnyedséggel gyúr egybe vidékiséget és irodalmiságot, Hrabalt és a búcsúszentlászlói mélyentisztelt nyelvét. Minden fejezetre jut egy-egy olyan kifejezés vagy fordulat, amelyet az átlagmagyar életében jó, ha egyszer hall, és az a szüntelenül felfokozott virtuozitás, amelyet a humorista standup estjein alkalmaz, itt is megjelenik. Az ágas-bogas szövegben szerencsére akadnak nyugodtabb szakaszok, például az önállóan, tárcaként is olvasható nyolcadik fejezet, amelyben az író azon mereng, milyen lenne, ha lenne tengerünk, levegőt vesz és végre kitekint az ugarról, amely lehúz, altat, befed.

„Mást jelent egy országnak, ha van, mást, ha volt, és mást, ha nincs tengere. Jaj, elkobzott tengereink fantomfájdalma, nem szűnsz, miért?” (84)

És akadnak olyan részek is a regényben, amelyek pontos természetrajzát adják a legújabb kori, dezinformáción és tömeghipnózison alapuló tömegkontrollnak. Ilyenek Luigi King legfőbb kampánytanácsadójának, Szurkovicsnak a megszólalásai, aki alaposan kitömi tanácsokkal a későbbi cirkuszdiktátort. Bizonyára ismerős Szurkovics politikai egyszeregye:

„A nép tudja, hogy élete lehetne jobb is, de fél, hogy rosszabb lesz. Ezt kell kihasználni!”

„És mindenképpen kell egy pótvallás, egy posztvallás, hogy ne legyen másik, ne legyen a régi. Nem a túlvilágot, e világot kell berendezni nekik örömökkel! Keverhetünk bele újjászületést is, az mindig működik. A fő üzenet: az ember dolga, hogy jóllakjon, és igyon is hozzá.”

„Három jól megválasztott szitokszó többet ér, mint háromezer érv. Az igazság elől szívesen menekülnek egy jobb, egy szebb, egy áramvonalasabb igazságba.” (136–137)

De bármennyire is erős mondatokat kapunk egymás után, nem tudják feledtetni, hogy a regénynek nincsen cselekménye – végjátéka ugyan van, de nem spoilerezek.

Bödőcs alighanem tudatosan mondott le arról, hogy markáns, követhető és számontartható sztorit vázoljon fel, mondva, hogy ez a rendszer, amelyben élünk, épp ilyen, önmagában forgó és kilátástalan.

Az ellenzéki hírportálok annyiszor megírták már véleménycikkben, hogy ez már tényleg a jogállam vége, hogy annál csak az alaptörvényt módosították többször. Évek óta úgy szól a tüntetéseken a „takarodj!”, hogy akik kiabálják, sem hisznek benne, hogy haszna van.

Ez a könyv egy olyan Macskafogó, amiben nincsenek egerek. Ez egy olyan Ludas Matyi, amiben nincsen Matyi és a lúd sem. Se egy ellenálló, se egy partizán, se egy csalódott fid cirkuszos. Nekem éppen ők hiányoztak. Minden virtuozitása ellenére sem tudtam szívemből szeretni Bödőcs Tibor könyvét. Pedig szerettem volna. Ügyesebb megoldásokkal él, mint a legügyesebb légtornász, bravúrosabb, mint bármely artista, de ez az erény egy idő után gyengeséggé válik: a szöveg gazdagságából fejet fájdító cirkusz lesz, a mértéktelenül maró gúny pedig kikezdi az olvasó pH-egyensúlyát.

Azért olvassátok el, megérdemli. Csak utána ne felejtsetek el lúgosítani.

Helikon Kiadó, 2021, 212 oldal