Már jóval azelőtt, hogy megvette volna a Twittert, a világűrt és az autópiacot egyszerre ostromló milliárdos rajongói meg voltak győződve róla, hogy a Tesla és a SpaceX CEO-ja a szólássszabadság istene, aki visszavezeti a közösségi platformot a Kánaánba, ahol nincs is fontosabb törvény az első alkotmánykiegészítésnél.

A vásárlás, amely 44 milliárd dollárjába került Musknak és üzlettársainak, a techtörténelem egyik legnagyobb tranzakciója, egyben az első alkalom, hogy egy közösségi platformot külső félnek adnak el. A szakértők és a Twitter közössége pedig csak találgatni tud, hogy Musk mihez kezd majd a felülettel.

A hivatalos verzió  szerint Musk szeretné lazábbra venni a moderálási szabályokat. A progresszív balosok ebből csak annyit hallottak meg, hogy Trump visszatérhet, volt is belőle riadalom. A sivalkodás mellett akadtak elmés reakciók, mint például Tim Heidecker humoristáé, aki elindította a #TrumpIsDead hashtaget a nyilvánvaló fake news-zal, miszerint az amerikai exelnök meghalt.

Here's what we know:
1. Trump is dead (died badly)
2. @elonmusk has suppressed this news (or has he?)
3. Donald Trump Junior is now just plain Donald Trump

please like and share.

— Tim Heidecker: Sole Host of On Cinema (@timheidecker) November 1, 2022

Nem kellett félteni, Musk maga is látványos fake news-osztogatással indított, azt híresztelte, hogy Nancy Pelosi férjét egy melegrandin verték meg, kicsivel később pedig bejelentette, hogy a kék hitelesítő pipáért havi 20 dollárral terheli a felhasználókat. Miután ez utóbbi Stephen Kinget is kihozta a sodrából, Musk 8 dollárra engedte az árat. A milliárdos azóta a Twitter-bemutatkozását is átírta: előtte twitfőnökként hivatkozott magára, most már panaszbejelentőként.

Ezek mind szórakoztató részletek, de ezúttal nem itt lakik az ördög. És nem itt lakik a szabadság kék madara sem. Azért, hogy megértsük, miért jelenthet problémát, hogy a világ leggazdagabb embere megvette a világ egyik legnagyobb közösségi platformját, mélyebbre kell ásnunk.

A kisemberek faliújságja

Amikor a Twitter elstartolt 2006-ban, a befektetők többsége nem látott benne fantáziát. Jelentéktelen biszbasznak tartották, kockák és nárcisztikusok felületének, ahol unalmas emberkék irkálnak unalmas kis életükről. Ennek ellenére a 2010-es évek elejére a Twitter dinamikusan növekvő platformmá vált, ahol 140 karakterrel fel lehetett kavarni az állóvizet.

Elon Musk, aki 2009-ben regisztrált, ekkor még ásításra sem érdemes twitteket pötyögött, miközben apró, e-car cégével küszködött: „Most értem haza Londonból és Oxfordból, sok érdekes emberrel találkoztam. Szeretem Nagy-Britanniát” – írta 2012-ben. Hol voltunk még attól, hogy pedomedvének nevezze a chilei barlangmentőket, vagy kéretlen tanácsokat osztogasson az orosz-ukrán háború ügyében?

Habár a Twitter mindig kisebb volt, mint a Facebook, és nem is voltak akkora nyereségei, jelentősége nagyobbra nőtt. Miközben Mark Zuckerberg platformja a politikai adok-kapok mocsarává vált, ahol Tóth Lászlónék és Puporka Lajosok esnek egymásnak kultúrharcos kérdésekben, a Twitter vezetősége mindent elkövetett, hogy felületük biztonságos és kiegyensúlyozott legyen — bármennyire is nehéz ezt megvalósítani a populizmus korában. A felületen, amely eleinte csak arra volt jó, hogy az ember kipanaszkodja magát, áruházakra, webshopokra, légitársaságokra, adórendszerre, politikára, kriptovalutákra, megjelentek az újságírók, az elemzők, a gondolkodók és egyéb ilyen-olyan közszereplők, akik a hagyományos sajtó megkerülésével is célba tudták juttatni üzeneteiket.

Miközben a Facebookot elárasztották a nyaralós képek, a Twitteren szerveződött az Occupy Wall Street mozgalom, a líbiai és az egyiptomi demokráciatüntetések, de a #BlackLivesMatter és a #MeToo is. A Twitter kis kék madara hangot adott azoknak is, akiknek amúgy nem volt.

Az internet, amely egykor a szabadság terepe volt, még egy kicsit az maradt a Twitterrel. A kisemberek nagy álma, ahol számonkérhetik az intézményes korrupciót, leránthatják a leplet az elnyomó struktúrákról, kiteregethetik a hatalom szennyesét.

Kifinomult kontroll

A fentiekkel lehet vitatkozni, de az biztos, hogy ez az időszak jelképesen és valóságosan is lezárult, amikor Musk megvette a Twittert. Hogy a világ leggazdagabb emberének mi a célja, nem tudjuk. De miközben az abszolút szólásszabadság harcosának mutatja magát, első dolga volt, hogy megnyugtassa a hirdetőket: „A Twitter nem lehet törvényen kívüli pokol, ahol bárki bármit mondhat, következmények nélkül.”

Valójában nem tudjuk pontosan, mivel járunk jobban: egy olyan platformmal, ahol mindent szabad, beleértve az orosz dezinformációs hírek és a vad összeesküvés-elméletek terjesztését, vagy egy olyannal, ahol valamilyen status quo szerint cenzúrázzák a bejegyzéseket. És azt sem tudjuk pontosan, hogy melyik lesz a Twitterből, hiszen az algoritmusai titkosak. De azt igen, hogy amikor John Stuart Mill megfogalmazta a szólásszabadság mindenre kiterjedő emberi jogát, nem sejthette, hogy milyen lesz a 21. század, ahol mindenkinek megvan a saját megafonja, és okostelefonjával azt kürtöli világgá, amit akar. Az biztos, hogy az a töméntelen „exhausted data”, amelyet egy ilyen platform a felhasználóitól összegyűjt, ezentúl a világ leggazdagabb emberéhez kerül, aki kezdhet vele bármit, hiszen ennek a szabályozása – bár rövid időre, Zuckerberg kongresszusi meghallgatása után a törvényhozás látóterébe került – még mindig szürke zóna.

A középkorban az írástudás az egyházi és a világi hatalom kiváltsága volt, Gutenberg találmányának, a nyomdagépnek pedig egyenes következménye volt a reformáció: az, hogy emberek tömegei jutottak információhoz, amitől eddig elzárták őket. Ma a kontroll már kifinomultabb módokon történik: Musknak, Zuckerbergnek és a többi közösségimédia-tulajdonosnak egyetlen érdeke van, hogy minél több időre magához láncolja a felhasználókat, és ezért olyan kontenteket futtasson, ami érdekel minket. Nekünk, felhasználóknak pedig az lenne a dolgunk, hogy igyekezzünk minél inkább kitérni a befolyásuk alól.

Csütörtökön Elon Musk azt írta a Twitteren: a kék madár immár szabad.

Nehéz hinni benne, hogy a platform pont vele érne majd vissza a csúcsra. Én inkább arra gyanakszom, hogy ezek a virágkorok törvényszerűen elmúlnak, ahogy elmúlt az az időszak is, amikor a Facebook és az Instagram, még elüzletiesedésük előtt, jó platformok voltak. Az, amit mondani szeretnék, persze mélyen anarchista és antikapitalista, de éppenséggel az egyetlen értelmes konklúzió.

Hogy a világ techzsenijeinek következő generációjára vár a feladat, hogy létrehozzák azt a felületet, amelynek felhasználói nem játékszerei sem a politika manipulátorainak, sem a hirdetők profitéhségének. A kérdés persze az, hogy kik fogják létrehozni ezt a platformot – és létrehozza-e valaki egyáltalán. Hogy miben fog hinni az az innovátor: egy nyitottabb, emberközpontúbb társadalomban, vagy abban az anyagias, valójában igencsak korlátolt berendezkedésben, amiben könnyebb elképzelni egy armageddont, mint a kapitalizmus végét.