Füst Milán regényhőse konyhafilozófus, aki konyhába küldené a nőket. De valamiért mégis érdekes annyira, hogy elvigyen a hátán egy négyszáz oldalas regényt. Most, hogy megjelent Enyedi Ildikó belőle készült filmje, újraolvastuk A feleségem történetét.
„Így kellene bizony élni, mert így talán lehet is”
– mondja magának egy féktelen éjszaka után a nagydarab tengeri medve, Störr kapitány, miután két csinos hölgy társaságában mulatozott, akik odavoltak érte, megkérték a kezét, ha tréfából is. Störr nem átall eldicsekedni a dologgal a felesége előtt. Hiszen ő most már valódi hódító, így legyezgeti magát. Nekünk, olvasóknak dühítő a kapitány álszentsége, aki az előző kétszáz oldalon keresztül nem csinált mást, csak felesége iránti, szerinte jogos féltékenységét ecsetelte. Störr ugyanis ott is hűtlenséget szimatol, ahol nincs semmi. Ha az asszonyka elmegy otthonról, gyanús, ha nem megy el, az gyanús. Ha könyvet olvas, ha cigarettázik, ha vásárol, gyanús. És ez megy, ezt hallgatjuk a nagydarab kapitánytól Füst Milán A feleségem története című regényében négyszáz oldalon át.
Hiába, hogy Störr kapitány a világ legérdekesebb embere lehetne.
Egy hajóskapitány, aki óceánokat szel át, egzotikus és különleges földekre és népek közé utazgat. Egy férfi, aki százkilencvenhat centiméterével és százöt kilójával megszokta, hogy mindenkinél nagyobb és erősebb. Egy hős, aki olykor, a kellő pillanatban az utolsó utáni erőfeszítésre is képes. De akárhogy is, Störr nem tudja átadni magát sem a megérdemelt, sem az érdemtelen örömöknek. Mindig egyvalamire gondol, a feleségére. Pontosabban arra, hogy a felesége mire gondol.
Abban a jelenetben, amikor Störr kétes kalandjaival dicsekszik feleségének, tudjuk, mire megy ki a játék. Lizzy, a feleség is tudja. Éppen Störr előtt a legkevésbé tiszta, hogy azért akar odaszúrni, mert szerinte a felesége olyan bűnös örömökben részesül, amihez ő nem elég laza. A kapitány sosem tud feloldódni az emberek között – „mulatságuk érthetetlen, a nyugalmuk ingerlő”, mondja. Ezzel szemben Lizzy ösztönös, ha lazaságról van szó. Tud nevetni azon, hogy a férje végre szabad. Tud felelőtlen lenni, tud elengedni. Nemcsak házasságában, hanem úgy általában az életben.
Störr kapitány visszaemlékezéseiből nem sokat tudunk meg a feleségről. Arról annál többet sejtünk, hogy mi okozza a férfi lelkében ezt a folytonos éhséget. Störr kapitány minduntalan életigazságokat puffogtat, de hiába tűnik úgy, hogy minden egyes kinyilatkoztatás villámcsapásként éri, valójában sosem változik meg. Marad, ami volt: kényszeresen bizalmatlan és nihilista.
„Hogy ami adta, amitől származik, ugyanaz zabálja fel az életemet meg a boldogságomat”
– veti oda a könyv egy pontján egy mellékszereplőnek. Miközben tudja, hogy termete és rangja kiemeli a tömegből, legrosszabb pillanataiban rájön, hogy őt is csak az vonzza, ami mindenkit: „Hogy milyen közönséges is az ember, ha meggondoljuk. Mert mit csináltam én egy életen át? Mindig azt, amit más is tett volna helyemben. Legyünk őszinték. Ha volt rá mód, hát csókolóztam, vagyis okvetlenül és múlhatatlanul, mint a gép. Mert ez az élet hajszája mirajtunk.”
Störr szabadságra vágyik, de belül nem találja, ezért kívül keresi. A hajózásban, a gazdátlan árvaságban. De hiába hangoztatja, hogy a tengeri ember a szárazföldön nem érzi jól magát, ő a tengeren éppolyan magának való. Hiába mehetne el messze, és hagyhatna itt mindent – miként azt egy pszichoanalista tanácsolja neki –, képtelen rá. Amikor azt látja, hogy sima az út a váláshoz, és végre megszabadul feleségétől, így ír:
„Szabad vagyok – mondtam én –, végre szabad. Senkihez sincs többé semmi közöm. – S ez jó érzés volt. Mert oly nagy voltam, széles és magános és elhagyatott, mint a magas égbolt. Ledobtam hát magamról minden terhemet.”
Persze nem az. Visszaemlékezéseit is azért írja, mert nem tud megszabadulni felesége emlékétől. Delíriumos jelenésben őt véli látni az utcán, pedig már hat éve halott. Störr egy magától és mindenki mástól leszakadt ember, aki amikor felesége állítólagos szeretőit üldözi a gangon és a lépcsőházban, magát szeretné utolérni.
Nagyon tetszett, ahogy Füst Milán megalkotta Störr kapitányt. Füst szinte életműve minden egyes darabjában egyes szám első személyű prózát – naplókat, feljegyzéseket, önvallomásokat – írt,
úgy vélte, amit átélünk, eltűnő, végletesen szubjektív, minden élményünk és szerzett tudásunk törékeny, és minden elbeszélő megbízhatatlan.
Csak a saját sztoriját ismeri. Ilyen A feleségem története is. (Éppen ezért volt érdekes, hogy miként alkalmazza vászonra Enyedi Ildikó a történetet úgy, hogy immár nem a főszereplő lesz az elbeszélő, nem belülről, hanem kívülről látjuk Störrt.) Az élőbeszédszerű szöveg helyenként alulstilizált, hiszen mégis egy „vadállat”, egy tengerészek között szocializálódott, baltaagyú férfi mesél. Máskor üdítően fennkölt, mert ez a férfi a régi világhoz tartozik, félig-meddig arisztokrata. A szöveget nagyszerű lendületben tartja, hogy az űzött Störr kapitány is mindig lendületben van. Soha nem tud nyugodni. Úgy véli, hogy a másik megismerésére irányul olthatatlan vágya, de valójában még magához sem kezdett hozzá. Úgy beszél végig egy teljes regényt, hogy sosem a feleségéről beszél. De a próza szédítő, úgy hat, mint a drog.
Bravúros az az elbeszélésmód, amit Füst Milán megalkot, és amihez az utolsó betűig tartja magát.
Störr afféle „anti-irodalmi” hős. Hiába, hogy maga is feljegyzéseket ír, lenézi a könyveket, és noha állandóan bölcselkedik, röhög a filozófusokon. Nem tudja, nem is érdekli, ki az a Spinoza, akit a felesége olvas, de folyamatosan traktálja az olvasót a saját filozófiáival. Olyan gondolatokkal, amelyek csak azt hivatottak bizonygatni: nem kell változni. Nincs szükség a hibák felismerésére. Én már csak ilyen vagyok, bizonygatja magának.
Füst nem enged abból, miszerint Störr az elbeszélő. Igazi modern regényíró, ugyanis a modernek mondták azt, hogy az elbeszélés és a történet nem azonos. De ez nem jelenti, hogy nekünk, olvasóknak nem kell átlátnunk rajta. A gyarló kapitány önkéntelenül is felfedi, ami mindannyiunkra igaz:
hogy csak a saját történetünket látjuk, és abba olykor annyira beleszerelmesedünk, hogy hajlamosak vagyunk a képzeletünket valóságnak hinni.
Ami pedig valós, azt olyankor a képzeletünk már nem tudja valóságként elfogadni.
Aki látta Enyedi Ildikó filmjét, és nem tetszett neki maradéktalanul, vagy tetszett neki, és többet szeretne, olvassa el Füst Milán könyvét is. Az egyik nagyon irodalmi irodalom, a másik nagyon filmes film. Mindkettőt érdemes.
