Buddy Endre

Hemingway törékeny férfiassága

Nehéz férfinak lenni, ha egy percre sem fújhatja ki magát az ember. Még akkor is, ha ő Hemingway a 20. század legnagyobb tollú írója.

Mostanában sok szó esik róla, hogy milyennek kell lenni a férfinak és a nőnek, és főleg arról, hogy a ketten együtt: apa, anya = család. Arról is bőven, a másik oldalon, hogy a férfiasság toxikus, káros és minden baj oka.

A férfiasság ismertetőjegyeiről először Hemingway jut eszembe, a 20. század egyik nagy macsója, aki meg akarta különböztetni magát az elődei által művelt, liliomvirágos, szerinte feminin irodalomtól. Regényeiben vérről, csatákról, szexről, bikaviadalokról, halálról írt, férfias dolgokról  szikár mondatokban. Miközben a szecessziós művészek — főként Oscar Wilde — úgy vélték, a művészet szükségszerűen haszontalan, önmagáért való, Hemingway morális kötelezettséget látott benne, és vallotta a nagyon is szimpatikus ars poeticát, hogy az irodalomnak főként igaznak kell lennie.

Hemingway azt írta, amit megélt, és azt élte, amit írt.

Lenyűgözték a viadorok, a katonák, a tekintélyes férfialakok. A hipermaszkulin írót azonban sokkal izgalmasabb és árnyaltabb képet fest Mary V. Dearborn 2017-ben megjelent életrajza.

Hemingway gyerekkora bővelkedik a bizarr epizódokban. Apja szigorú, konzervatív értékeket valló orvos volt, aki szeretett a szabad ég alatt lenni, megtanította a fiát vadászni, aki viszont erőszakra és mániákus depresszióra való hajlamát is megörökölte tőle (apja később öngyilkos lett). Anyja, aki időnként képes volt szerető szülőként viselkedni, máskor feltűnően felelőtlen volt. A csecsemőt a kezében tartva képes volt pisztollyal tüzelni, erről pedig később egy levélben is megemlékeztett:

„hogy csimpaszkodott a nyakamba olyankor, amikor a fegyver elsült”.

A kisfiút és másfél évvel idősebb nővérét szeszélye szerint hol fiúnak, hol lánynak öltöztette. A maszkulin apa és a hanyag, kiszámíthatatlan anya diszharmóniája talán megmagyarázza, miért félt Hemingway titkon mindig is attól, hogy meleg, és miért volt bizonytalan a férfiasságában.

Az író nyilvános perszónája persze a bizonytalanság legkisebb jelét sem mutatta. Zelda Fitzgerald mondta egyszer Hemingwayről, hogy

nem ismer senkit, aki „annyira férfi lenne, mint ő.”

Forrás: Wikimedia

 

Az író maga dicsekedett el vele, hogy egyszer úgy lőtt le egy kutyát, hogy napokig szenvedjen. A barátait gyakran elmarta magától, és ha valaki segíteni akart neki – mint F. Scott Fitzgerald –, hamar megszabadult tőle. Többszörösen traumatizált ember volt, aki az első világháborúban majdnem meghalt, folyamatosan küzdött az alkoholizmusával és szuicid természetével, fejsérüléseket szerzett, partnereit és négy feleségét gyakran bántalmazta és öngyilkossággal fenyegette, az ötvenes években elhatalmasodó üldözési mániája, függőségei és őrülete végül tényleg a halálba hajszolták. 1961-ben önkezével vetett véget az életének.

Életrajzából azonban az is kiderült, hogy az író titkon a genderhatárok átlépéséről beszélgetett a feleségeivel – és arról a szerepcserés fétiséről is, hogy ő legyen a partnere „nője”. Volt, hogy az asszonyok bele is mentek a játékba.

Hemingway fantasztikus író volt, ráadásul ha ő nincs, nem lenne Hunter S. Thompson és Charles Bukowski sem. De az élete arra is jó példa, hogy nehéz férfinak lenni, ha mindig erősnek kell mutatkozni. Ha szemhunyásnyi ideje sincs az embernek ellazulni.

Ha nincs lehetőség néha elgyengülni, egyszerűen embernek lenni, akkor nem segít a bikaviadal, sem az oroszlánvadászat.