Buddy Endre

Hosszútávisták? Azok meg kik?

„Csak kitalálunk valami jobbat” – mondja a barátom, akivel a Bartók Bélán ülünk, és a derékig érő utcazajban arról beszélgetünk, hogy vajon most majd kihalunk-e.

Klímavilágcsúcs volt Glasgowban, több tucatnyi magánrepülővel utaztak oda a világ vezetői, hogy megbeszéljék, hogyan csökkentsék a szénkibocsátást és hogyan ne irtsák tovább az erdőket. A „holnaptól megváltozom” tipikus esete. (Közben sikerült két és félszer akkorára tornázni magának a konferenciának a karbonlábnyomát, mint amekkora a madridi klímakonferenciáé volt két éve. Upsz.)

Szóval mi van, ha mi vagyunk az utolsó generáció? Nahát, az ciki volna. Röhögünk. Hiszen sosem tudott az ember ennyit a világról, mint most. Csak több eszünk lesz.

„Meg aztán” – mondja – „az emberek mindig is azt hitték, hogy eljön a világvége. Jézus is azt hitte. A középkorban is azt hitték. Meg 2000-ben is. Eljön az Antikrisztus, vágod? Új világrend, minden. A Mátrix megvan? Agyak leszünk a tartályban, nahát az is világvége.”

„Jól van, jól van” – nyugtatom. Különben is, már túl vagyok a klímaszorongó korszakomon. Két éve volt. Akkor fojtogató érzés volt nézni a David Attenborough-dokumentumfilmeket, meg tudtam volna gyilkolni azokat, akik pusztítják az Amazonast, de azokat is, akik törvényekkel készítik el a természeti irtásokat. De túl sokáig nem lehet szorongani, szóval egy idő után abbahagytam. Abbamaradt. Most már olyannak tűnik, mint egy második tinédzserkor, amikor hülyeségek miatt aggódik az ember. De tudom, hogy semmi sem változott.

„Észrevetted, hogy ez a fickó már másodszor húz el itt előttünk?”

„Ez a sportautó?”

„Jaguár. Gondolom. Vagy Maserati. Mit tudom én.”

Röhögünk, mert egyikünk sem ért az autókhoz.

„Ez a mi bajunk, basszus” – mondom. – „Ezek már arra gyúrnak, hogy meglegyen a pénz a földalatti luxusbunkerre az új-zélandi ingatlanon, ahol szépen átvészelik a kihalást, aztán kis megtorpanás után folytatódhat az emberi civilizáció dicsőséges története. Mi meg itt konyhafilozófálunk, egy Jaguárról sem tudjuk megmondani, hogy Jaguár-e, és nem jutunk ötről a hatra.”

Egy légy száll az asztalra. Jön a kiszóródott kristálycukorra. A haverom óvatosan ráteszi a poharat, és elégedetten figyeli, hogy a légy kétségbeesetten szálldos jobbra-balra, de mindig az üvegfalba ütközik.
Közben harmadszor is elhalad előttünk a Jaguár. Pont úgy köröz körbe-körbe, mint a légy a pohár alatt.

„Vágom én, miről beszélsz” – mondja a barátom. – „Kihal az emberiség kilencven százaléka, a maradék tíz pedig túlél a vagyonnal.

Aztán meghódítják az űrt, meg bármit, ami eléjük kerül. Longtermism. Hosszútávizmus

Én is olvasok újságot.”

A hosszútávisták szerint az emberiségnek nem a szegénység felszámolására, a természet helyreállítására vagy az általános emberi jólétre kell költenie az erőforrásait, hanem olyan dolgokra, amik hosszú távon a fennmaradásunkat szolgálják. Ugyanis mi vagyunk a legfejlettebb lények az ismert univerzumban. Gyarmatosítani tudjuk a világűrt, ha akarjuk. Elköltözhetünk másik bolygóra, lakhatóvá tudjuk tenni a Marsot.

Forrás: NASA Ames Research Center (közkincs)

 

Neves hosszútávisták: Elon Musk, Jeff Bezos, Pierre Thiel. Dollármilliárdosok, akik úgy gondolják, a történelem velük lép tovább. És lehet, hogy igazuk lesz.

A hosszútávisták szerint minden – a természet, az állatvilág, és mi magunk, emberek is – csupán eszköz ahhoz, hogy az emberi faj továbbéljen és terjeszkedjen. Hiszen ez a legfőbb cél.

Amikor már ötödször süvít el az utcán ugyanaz az autó, a haverom felemeli az üvegpoharat az asztalról, és a légy elszáll. Egy darabig még köröz felettünk, aztán végleg el. Hogy a Jaguár tesz-e hatodik kört is, azt már nem várjuk meg, mert fizetünk és lelépünk.

„Na, egy élmény volt” – mondja a haverom, mert tudja, hogy utálom, ha azt mondják nekem, hogy „egy élmény volt”. Mert milyen élmény? Minden, ami történik, élmény, a semmi is.

„eGy éLmÉnY vOLt” – mondom én is gúnyos hanghordozásssal.

„Figyelj – fordul hátra még egyszer a haverom, mint Columbo –, az biztos, hogy az új-zélandi luxusbunkerekben vagy a Marson is éppúgy közepesen szar az élet, mint itt. Nem is jobb, nem is rosszabb. Nem azon múlik.”

„Kösz” – mondom. – „Na, szevasz.”

Hazafelé nézem az estét. Telihold van. Most például nem közepesen szar, hanem egész jó. Persze minden tökéletes pillanat csak egy pillanatig tart. Ha annál hosszabb, akkor is csak egyetlen pillanatnak tűnik. Hosszútávon meg minden mindegy.