Nőfér

Tapasztalataim szerint azoknak a többsége, akik beszélnek vagy akár írnak az ezzel kapcsolatos témakörökről, beérik a kevéssel. Őszinte kíváncsisággal kérdezem én, a holdlakó, hogy ha már ez forog közszájon, miért nem a transzneműek némelyikét szólaltatják meg.

Az is idegesíteni szokott, ugyanilyen alapon, amikor férfiak szónokolnak arról, hogy miként és hányat szüljenek a nők.

Már csak az hiányzik, hogy a havi érzésről és a menopauzáról is a hímek osszák az észt.

Tehát: manapság egyre több emberről hallani, hogy transznemű. Legegyszerűbben: olyan élőlény, aki nem feltétlenül szeretné eldönteni, hogy tulajdonképp fiú-e vagy lány. Esetleg egyszerre tekinti önmagát fiúnak és lánynak. Minden változat fölgyújtja írói képzeletemet, leginkább az utóbbi. Elképzelnem sem könnyű. Nyomban eszembe jut Virginia Woolf Orlando című mesterműve, akinek még nem volt szerencséje hozzá, sietve olvassa el. Észak-Amerikában és az úgynevezett nyugati világban a sajtó a valamelyest már közismert hosszú rövidítést használja: LGBTQ +, ennek föloldása: Lesbian, Gay, Bisexual, Transgender, Queer, azaz a mi nyelvünkön: leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű, furcsa. A + jel a sor végén azokat a változatokat képviseli, amelyek ide tartoznak, de nem sorolhatóak az öt kezdőbetű alá. (Például: pánszexuális, interszexuális, transzvesztita stb.)

A hazai politikai rezsim tagadja, hogy ez a sokszínűség a természet része, némelyik hangadó szerint csak férfi és nő van, minden más eltévelyedés, esetleg betegség, következésképp gyógyítandó, de addig is kiszorítandó bizonyos jogosultságokból. Hm. Erről azért eszmét kéne cserélni szakemberekkel, vannak olyanok, nem kevesen. Mellesleg minden ellenkező propagandaszöveg dacára például az említett transzneműekből is sokkal több él a földgolyón, mint hinnők, erről fölmérések tanúskodnak, melyeket különböző országokban végeztek. Vegyük figyelembe, hogy a valós szám az eredményeknél bizonyára magasabb, hiszen erről azért még ma sem beszélnek nyíltan és szívesen az érintettek.

A transzneműeket az USÁ-ban szokták titulálják „harmadik nem”-nek is. Nálunk a hivatalos elismerésüktől egyre távolabbra csúszunk. Viszont Ausztriában például két éve alkotmánybírósági döntés mondta ki, hogy ez a bizonyos harmadik nem létezik, isten, ember és törvény előtt. Azóta az anyakönyvbe odaírható, hogy az illető a szokásostól különböző nemi identitású.

Nyílt titok, hogy Észak-Amerika őslakosai, akiket egy félreértés folytán hívunk indiánoknak (mert Kolumbusz azt hitte, Indiában kötött ki), nem vették szigorúan a nemi szerepeket. Akadtak, akik nem aszerint öltözködtek, hogy a testi adottságaik alapján hova sorolhatóak, viseltek úgynevezett női ruhákat férfiak és fordítva, továbbá végeztek hagyományosan nőinek vélt munkát hímek, és férfi feladatokat nők. A legutóbbi erről szóló cikket az Indian Country Today közölte. Aki magyarul akarja elolvasni, megteheti, a nem éppen extravaganciájáról híres Éva magazin átvette (egy a javára).

Azokat férfiakat, akik erős feminin, és azokat a nőket, akik pedig erős maszkulin tulajdonságokkal bírtak, az indiánok nagyra becsülték és tisztelték. Úgy vélték, adomány, ha valaki mind a két nézőpontból képes szemlélni a tényeket, a világot, az életet.

Az emberek érdemei aszerint alakultak, hogy mennyit tudtak adni a törzsnek, függetlenül a nemüktől vagy az életkoruktól. Az említett törzstagokra külön szó keletkezett több indián nyelven. Dakotául: Winkté (nőies férfi). Ozsibvéül: Miizh Manidoowag (Kettős szellemű). Naváhóul: Nádleehi (átváltozott). Ó, ez de szép! Ha rám bíznátok a magyarítást, ezt javasolnám: Nőfér. Erre azért még aludnék egyet.

Mit kellene tennünk, hogy földi hazánkban valamiképpen visszakapaszkodhassunk arra a szellemi és etikai szintre, amely az utóbb szinte teljesen kiirtott észak-amerikai indiánoknak magától értetődő volt? Érdemes volna utánajárni vagy gondolni: hol, mikor, hogyan vesztettük el azt racionális és emocionális rugalmasságunkat, amelyet empátiának nevezünk.

A következő lépés, hogy visszaszerezzük. Aztán pedig gyakoroljuk.