Hallom, odalenn még mindig szaharai hőség tombol, és nemcsak a Kárpát-medencében, hanem például Oregonban is. Tovább olvadnak a jéghegyek a pólusokon, bajban vannak a jegesmedvék, a rozmárok, a pingvinek, a halak.
Értelemszerűen az emberek is. Ám közülük talán a szükségesnél kevesebben és kevesebbet törődnek ezzel. Látványos bizonyíték, hogy
sokkal többen nézik a sportközvetítéseket tévén vagy netes megoldásukkal, mint ahányan részt vesznek a környezetvédők látványos, de kevés eredménnyel járó rendezvényein és mozgalmaiban.
Főleg most, amikor hazánk kifejezetten lelkességtűzbe borult, tekintettel a nemzeti futballcsapatok Európa bajnokságára, amelynek bizonyos meccseit a még újnak számító Puskás Arénában tartották. Heves viták előzték meg, okos-e a pandémia időszakában hatalmas nézőközönséget engedni a tribünökre, nem követi-e újabb fertőzésszám-csúcs e rendezvényeket. Úgy látszik, ezt megúsztuk.
Azt nem, hogy a magyar futballal kapcsolatban álló minden felelős, vezető edző és más szakember, továbbá a játékosok és a szurkolók jelentős része még mindig örömmámorban ússzék. Mert ugye
a mi fiaink meghúzkodták az oroszlánok bajszát. Dávidjaink eltalálták csúzlijukkal a Góliátok némelyikét. Ámbár leteríteni nem sikerült őket.
Nemzeti tizenegyünket hősként emlegetik, még olyan hirdetések is láthatóak, miszerint nem csupán szurkolás ez, hanem mi eggyé válunk a pirosban, a fehérben és a zöldben.
Eggyé válás, az szép dolog, a szó bármelyik értelmében. Ha odalenn volnék most a hazámban, talán megköveznének (remélhetem, hogy csak képletesen), ha minden él nélkül megjegyzem, hogy a drámaian halálcsoportnak nevezett selejtezőből a másik három, az oroszlánok avagy Góliátok az egyenes kieséses rendszerben azonnal kiűzettek a továbbjutók köreiből. Talán most, a lehiggadás napjaiban azért belátható: a mi csapatunk, mely állítólag taktikailag a legjobb az egész világon, egy vereséget és két döntetlent ért el. Magyarán, semmit nem ért el. Így már nem hangzik olyan fényesen. Persze az olimpia alapmondata: Nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos. (Nekem a részvételről mindig a lízing jut eszembe – én bajom.)
Lehet, hogy demagóg gondolat emlegetni, hogy a focibarát kormányzat mekkora összegeket költött a hazai futballra, stadionokra, támogatásokra, prémiumokra. Tudom, az UEFA sok nullával rendelkező summát adott azokra, akik valahány mérkőzésen részt vettek, ám az csak aprópénz az említettekhez képest.
Esetleg óvatosan azért fölvethető: vajon mennyit áldozott erre a sportra mondjuk a velünk körülbelül azonos lakosságú Belgium (11.6 millió) vagy Csehország (10.6 millió) vagy Svédország (10.4 millió), a kisebb Svájc (8.7 millió) vagy Dánia (5.8 millió). Erre nincs adatom. De talán nem tévedek, ha azt hiszem, hogy kevesebbet. Talán sokkal. Mégis határozottan jobban szerepeltek nálunk. Dánia például pici híján bejutott a döntőbe. Ha igazam van, az némi szerénységre int.
Értékelném, ha ezt a honi tévék sportközvetítői (v. ö.: speaker) megfontolnák. Visszavehetnének a győzelemittas stílből. Egyfelől. Másrészt az sem ártana, ha nem tartanák magukat főszereplőnek. A főszereplők a pályán küzdenek.
Amikor élet-halálharc folyik a sportban, jobb érzésű kommentátor izgulva figyel, anélkül, hogy szünet nélkül adomázna a versenyzőkkel kapcsolatban mindenről, amit éppen elküldenek a számítógépére, vagy amit megtalál a neten.
Úgy tetszik, mintha az adott mérkőzés kevésbé izgatná, mint az, hogy ki mikor mit nyert, a kispadon ülő játékosok milyen formában voltak a klubjaikban, s miféle statisztikai adatok mondhatóak el bármiről, ami akárcsak vékony szállal is, de kapcsolódik az adott sporthoz.
Sajátságos, mennyit kritizálták Szepesi György rádióközvetítési stílusát, sokkal izgalmasabb meccsről hadart, mint amilyen folyt a pályán. Később viszont Vitray Tamást macerálták, mert ő egészen szűkszavú volt, abból indult ki, hogy fölösleges elmondani a tévénézőknek, amit amúgy is látnak.
Még kritikusabb ez a nagy teniszviadaloknál, amelyeket a hazai közvetítők lankadatlanul átfecsegnek, rendszerint ketten. Mintha attól félnének, nehogy egy pillanatnyi csönd legyen. Ez szöges ellentétben áll a tenisz szellemével. A nézőknek hallgatniuk kell, nem is mozoghatnak, amíg a labdamenetek tartanak. Vajon arra, aki egy üvegfülkében illetve a stúdióban mikrofon elé ülhet, ez az elemi udvariassági szabály miért ne vonatkoznék?
A sport szelleme azt diktálná, hogy csak olyanok működhessenek a médiában, akik ugyanúgy szeretik a focit, a teniszt, a kerékpározást, satöbbi, mint a nézők, s nem a szereplés izgatja őket, hanem a küzdelem kimenetele.
Akkor is, ha elfogadom, hogy azért az összes sport játék, bármennyi pénz ömlik is bele, elsősorban éppen a közvetítések és a reklámozók jóvoltából. Az esetenként fülsértő orgánumú riporterekről még nem szóltam. Arról sem, milyen gyakran ejtik rosszul a külföldi sportemberek nevét.
Persze, tudom én, ezek nem sorolhatóak a komolyabb bajok közé a lenti világban és országban. De a Port főleg programmagazin, a tévéműsorért is idekattintanak sokan. A közvetítők aligha. Így hát: aki hallja, adja át.
