Az Aminek álmodom több puszta életrajznál: izgalmas utazás David Lynch bizarr elméjébe.
A 2006-os, meglehetősen ellentmondásos fogadtatású Inland Empire után David Lynch egy évtizeden át nem forgatott játékfilmet, és a nyilatkozatai alapján úgy tűnt, hogy megkeseredett, feladta a reményt, hogy valaha forgasson, mondván, a mai közönség már nem fogékony a munkáira. Aztán a Twin Peaks folytatásával ismét a figyelem középpontjába került, és sok-sok évnyi munka és némi (mű)balhé után tavaly visszatért, méghozzá nem is akárhogy: a tévétörténelmet író kultsorozat harmadik évadával valami olyat alkotott, amire aztán senki sem számított. Lynch teljes fegyverzetben tért vissza, a maga módján ismét megújította a tévésorozat műfaját, és nem utolsósorban: felrakta a koronát az egész életművére. Az Inland Empire utáni évtizednyi hallgatás után a bukott rendező végre ismét a csúcsra került.
Az Aminek álmodom csupán néhány hónappal a Twin Peaks utolsó, felkavaró és zavarba ejtő epizódja után jelent meg, így 2017 eléggé jó esztendő volt a láncdohányos, kávévedelő Lynch számára. A kötet, ami magyarul az Athenaeum kiadó gondozásában jelent meg, sajátos szerkezetű (ön)életrajz: Kristine McKenna újságíró rengeteg interjút készített, hogy a szokásos módon azokból kurkássza össze a festő-filmrendező-zenész életrajzát, amit aztán maga Lynch látott el személyes kommentárral. Egy-egy fejezet úgy épül fel, hogy előbb McKenna meséli el, mi történt az adott időszakban, kollégákat, barátokat, családtagokat idéz, majd Lynch veszi át a szót, és kiegészít, sztorizgat, helyesbít, illetve cáfol, ha ő esetleg máshogy emlékszik az eseményekre. A kétféle szöveg stílusban is erősen különbözik, Lynché élőbeszédszerű, ami a fordításban sajnos sokszor egyenlő a pongyolasággal.
A vaskos kötet alaposan bemutatja a művész életútját: egy fejezet általában egy-egy filmről, vagy ha épp akkor nem forgatott, Lynch életének fontos szakaszáról szól. Nyilván ez már önmagában érdekes, hiszen a Radírfej évekig tartó, megfeszített forgatása, a Dűne körüli kálvária, a Twin Peaks megszületése természetétől fogva izgatja egy rajongó fantáziáját, ahogy a meg nem valósult filmötletek is. A könyv azonban jóval többet nyújt ennél, hiszen Lynchnek nem kérdésekre kell válaszolnia, hanem szabadon csaponghat, ami épp az adott fejezet kapcsán az eszébe jut, így megismerhetjük a gondolkodásmódját. Ami nem csak azért nem hétköznapi, mert ő David Lynch, minden idők egyik legfurább rendezője, hanem mert ő valóban egy igazi művész - az a fajta, aki dacol a konvenciókkal, körömszakadtáig küzd az álmaiért, és inkább éhen döglik, de nem alkuszik meg. Az a fajta, akire sokan talán rosszallóan néznek, mert eszébe sem jutna, hogy a tisztes polgári életnek akár csak látszatát keltse, inkább egy álomvilágban él - legyen bármilyen bizarr -, és az istennek se hajlandó onnan kidugni az orrát.
Ugyanakkor egy idő után a hangvétel valamelyest hamisnak érződik: mindenki látott már olyan filmes kulisszatitkokról szóló kisfilmeket, interjúkat, amiben a nyilatkozók csupa kedveset és jót mondanak a másikról - mindenki tehetséges, csodálatos ember, élmény volt vele dolgozni, és így tovább. Nos, Lynch is csak szépeket mond mindenkiről, még arról is visszafogottan beszél, aki kőkeményen kiszúrt vele, és róla is egyöntetűen azt állítja mindenki, hogy a legkedvesebb ember az egész világon. És ez egy idő után visszatetszővé válik, különösen annak fényében, ahogy szépen megismerjük a szerelmi életét. Nincs mit szépíteni: olykor nagyon önző módon bánt a barátnőivel, feleségeivel - volt, hogy már régen mással volt együtt, a környezetében mindenki tudott róla, csak épp szerencsétlen felesége nem. Persze ezt azzal magyarázzák, hogy David már csak ilyen, nem baj az, a megcsalt nők is mintha természetesnek tartanák. Nem árt hát fenntartással kezelni a szöveget.
Mindezek ellenére mégis kötelező a könyv, és nem csupán a rajongók számára, hanem azoknak is, akik szeretnék megtudni, hogyan működik egy ilyen különös ember agya, hogyan működik egy művész. És ha nem is tudjuk elnézni neki a handabandázást - fene tudja, lehet, hogy épp ezért hiteles, hiszen ki így, ki úgy, de minden igazi művész genyó.
