Van abban valami méltánylandó, hogy Horváth Péternek, aki már elég régóta ír színdarabokat, egyetlen drámája sincs. Számos igen sikeres gyerekdarab szerzője egyedül vagy többesben (A farkas szempillái, Enyém a vár!, A padlás), készített adaptációkat (Svejk vagyok, 101 kiskutya), alkotott "zenés családi revüt" (Csao, Bambino), "próza-musicalt" (ABC, avagy gömbvillám a Szív utcában) és más, önjelölt műfaji megnevezésekkel illetett darabokat, de drámával nem póbálkozott. (Illetve volt azért egy Bolero című háromfelvonásos munkája valaha, amely a Tragédia félálomban alcímet viselte, de azt nyugodt lelkiismerettel elfelejthettük.) Tulajdonképpen a szép, szabatos "vígjáték" megjelölést is talán most először írta oda egy cím alá Horváth Péter, amikor a József Attila Színház 2001-es vígjátékpályázatára beadta a Kilencen, mint a gonoszok című művet. Majd átvette - mint ismeretes, némi huzakodás után - az első díjat Szilágyi Andorral együtt, akit az Elő a medvével, gyalog, avagy Hej pógárok, pógárok című munkájáért jutalmazott a zsűri. Léner Péter igazgató - színháza jó szokása szerint - hamarost műsorra tűzte, és saját rendezésében színre vitte a győztes pályaműveket. Először a Szilágyiét - 2002 januárjában - Lássuk a medvét! címmel. (Hogy milyen volt, azt most talán hagyjuk, hiszen cikkünk tárgya nem ez. Különben rémes volt.) Ezúttal pedig a Kilencen, mint a gonoszokat, Sztankay István főszereplésével, akinek a szerző a művet ajánlotta, s aki a főszerepet el is játssza.
Horváth vígjátékának részint a Síp utca 9. egyik lakása, részint egy kórterem a színhelye. A történet szereplője egy zsidó család, amelynek persze akad goj tagja is, hiszen hol találni ma színzsidó (színbármi) famíliát. A hősök származásának/vallásának alapvetően nincs jelentősége, vagyis nyugodtan lehetnének nem zsidóként is épp ilyenek, mint amilyenek. (Persze akkor Sztankayt nem Slómó bácsinak hívnák, és nem Tóra-, illetve Tóra-szerű idézeteket mondana hasból, hanem egyebeket.) Voltaképp egyetlen dramaturgiai következménye van csupán a szereplők zsidó voltának: az életszerűség jegyében muszáj összeakadniuk egy antiszemitával. Ez a mozzanat több szempontból is kényes pontja lehetne a műnek, az előadásnak és a fogadtatásának, de a figura elég jelentéktelen ahhoz, hogy át lehessen siklani felette.
Sztankay öreg, beteg, morózus, gyanakvó, szőrösszívű, süket öregembert játszik. Mindazonáltal fiatalos, ruganyos, vicces, kitárulkozó, vajszívű és kifogástalanul hall. Ami azért jó, mert hiába undok vénség, mégis igen szeretni való. Ráadásul - az első részben legalábbis -, csuda módon valóban ezt a Fekete Salamon nevű figurát alakítja a színész, nem pedig Sztankay Istvánt. Ekkor még támogatja őt ebben maga a mű is, mely eléggé épkézláb helyzeteket és szerepviszonyokat épít köré. (Érdemes megfigyelni, hogy a második részben, ahol a darab kórosan elsoványodik, Sztankay visszanyúl a privát mentőövért: megkapaszkodik saját, jól bevált eszközeiben. Ekkor jönnek a nagy spétek meg a kottázható hangsúlyú "Há? hooooogyne!". Eddigre Horváth vígjátéka úgy lefogyott, hogy már csak egy Feydeau-szerű bohózat csontváza maradt belőle: egymás elől bujkáló emberek tak-takra nyitják-csukják az ajtókat.)
Az első részben a családot otthon találjuk, főhősünk aládúcolt lakásában, ahol lánya, veje, unokája és a szomszéd házaspár épp ünnepelni készül az öreg hetvenötödik születésnapját. Nem történik semmi nagyszabású - maga az ünneplés sem az, mivel Slómó bácsi morcosan elhárítja -, de a pergő, cserfes jelenetekből kellemes, színes vígjátéki tabló alakul ki. Magda, az öreg lánya kiszáradt negyvenes asszony, akiben bűntudat ég kis lángon, hogy apja gyermekeként valami rossz fát tett vagy tesz a tűzre. Vándor Éva játssza szép, lírai aggodalommal és vakon tapogatozó kitörési igyekezettel. (Például mélyen jellemzően tudja ültében folyton a térdére húzkodni a szoknyáját.) Van néki egy titkos udvarlója is Besenczi Árpád (Rezső, a szomszéd) személyében, akiről a döntő pillanatban - vagyis amikor Magda rászánja magát a házasságtörésre - kiderül, hogy voltaképp nem is szerelmet akar, hanem lakást cserélni Fekete Salamonnal. A darab női vonalát erősíti a kiválóan karakterizáló Kocsis Judit is, aki a szomszédasszonyból formál Síp utcai femme fatale-t: hiperszínes ruhákban riszáló, dörgölőző, puha testű nőstényt. Slómó bácsi könyvelő foglalkozású goj vejének szerepét Mihályi Győző nagyjából elintézi egy csúnya szemüveggel és egy hülyefrizurával, továbbá sűrűn kopogtatja a falakat, abban a reményben, hogy apósa lakásában elrejtett kincset talál. Az unokát megformáló Ullmann Móni egyrészt a legfiatalabb nemzedéket képviseli (igen optimista szerzői felfogásban, amennyiben Áprilka az egyetlen felelős, áldozatkész és toleráns családtag), másrészt pontosan az az előadásban, amit üde színfoltnak szoktunk nevezni.
A születésnapi ünneplés rövid úton úgy végződik, hogy a cukorbeteg Slómó bácsi rosszul lesz, és kórházba kell vinni. Gyors színváltás, s mindjárt látjuk is a kétszemélyes kórtermet, amelyben Sztankayt Bodrogi Gyulával hozza össze a sors. Máris felsejlik előttünk a jelenkori Döglött aknák lehetősége. Csurka István hetvenes évek eleji vígjátékában egy vén reakciós és egy régi elvtárs került kórháziágy-szomszédságba - Kállai! Major! -, hogy ketten megvívják a maguk (ideg)osztályharcát. Sztankay és Bodrogi figurája között nincsenek társadalmi-politikai ellentétek. Vitájuk tárgyát az képezi, hogy Bodrogi (akinek valamiért Franklin Benjámin a neve) úgy véli, betegtársától véglegesen meg akar szabadulni családja, míg Slómó bácsi - aki mindeddig eléggé lesújtó véleménnyel látszott lenni az övéiről - a família védelmére kel. Pozitív állításait igazolandó, Benó bácsival együtt hazaszöknek a Síp utcába, hogy megbizonyosodjanak: senki sem hurcolkodott be a családfő alig hűlt helyére. Aztán persze mindenki odakeveredik a lakásba, s ekkor kerül sor a beltéri bújócskára.
A kórházi párjelenetek némiképp árnyalatlanok és mérsékelten kidolgozottak, de lám, Bodrogi például egészen kevéssel beéri. Vizelni voltam - mondja, amikor megjelenik a kórteremben, s megtörölgeti combját a hálóingével, hadd nevessünk. Finomabb humorforrásnak bizonyul Sághy Tamás, aki rendkívüli ritmusérzékkel löki szlenges szövegét a polgári szolgálatos "segédnővérke" szerepében. (Ugyanitt bukkan fel szegény Háda János mint antiszemita indulatokat kibocsátó kórházi vízvezeték-szerelő.)
A második felvonás Síp utcai szcénájában a két öreg - a váratlanul érzelmessé váló Slómó bácsi és a kis kalapjában, nagy hálóingében, fekete mellényében leginkább Rózsa Sándornak látszó Franklin Benjámin - majdnem kikerül a történetből. Titkos szemlélői csupán Ullmann-Áprilka és Sághy-Nővérke kedves kettősének, majd Vándor Éva és Besenczi Árpád remekbe szabott randevújának, mely félreértett fizikaórába torkollik a Schrödinger nevű tudós miatt, akinek volt egy elmélete a dobozba zárt macskáról (plusz radioaktív elem és ciángázos fiola).
A macskán kívül valamennyien megbékélten felsorakoznak az ad hoc fináléhoz, annak szép reményében, hogy a József Attila Színháznak ezúttal sikert hoz a pályázatnyertes mű.
Végezetül még a címről, mely talán magyarázatra szorul. Mármint nem a cikké - az a Síp utca postai irányítószáma -, hanem a darabé. A gonoszok nem voltak többen hétnél, akár a markotai, akár a gelsei ördögök értendők rajtuk. Horváth szereplői meg kilencen vannak. Viszont nem is gonoszak.
