2021 legnagyobb csalódásai a PORT.hu kritikusai szerint

Egész 2021 hatalmas csalódást keltő év volt (talán nem kell részletezni, hogy miért), így mi most nem a legrosszabb produkciókat listázzuk, hanem ki-ki megírta, melyik film, sorozat vagy tévéműsor jelentette számára idén a legnagyobb csalódást. Vitatkozni ér!

Péter Dávid – 007 Nincs idő meghalni

Kezdjük azzal, hogy igazán lelkes rajongója vagyok a Bond-filmeknek. Szeretem ezt az univerzumot, de azért nem tudom betéve az összes filmet. Szóval rajongok érte, de nem mániákusan. Nekem az elején például semmi bajom nem volt azzal, hogy jön egy szőke Bond. Nem érdekelt. Most viszont eljutottam arra a szintre, hogy számomra halott ez az egész, mintha nem is létezett volna. Gratulálok a készítőknek, sikerült megölni egy egész univerzumot! Innen már tényleg izzadságszagú erőlködés lesz egy új Bond-film, amiben majd magyarázkodni kell, hogy lehet valaki megint James Bond. ( SPOILER! Ha nem hívnák JB-nek a főszereplőt, az kicsit más lenne, de ezt az űrt nem lehet betömni, amit a címszereplő megölésével hoztak létre.)

Amikor kiderült, hogy lesz 25. James Bond meg az, hogy Daniel Craig visszatér, sőt, Danny Boyle rendezi, aki aztán lelépett, de jött helyette a True Detective első évadának rendezője, állandó izgalmi állapotba kerültem. Amikor jött a hülye covid, akkor mindannyiunk egészsége mellett azt kívántam, hogy csak a Nincs idő meghalni premierjéig húzzák ki a mozik. Aztán jött a csúszás, nem is egyszer, majd végül bemutatták a filmet.

Rengeteg várakozás után végre be tudtam ülni, hogy csillogó szemekkel nézzem Bond újabb, legepikusabbnak ígérkező kalandját.

De csak teltek a percek. A lelkesedésem elillant.

Jöttek a jelenetek egymás után, de nem állt össze a kép. Engem átvertek az előzetesek. Ez egy teljesen más film. Nem baj, gondoltam magamban, talán a végére feljavul. És akkor James Bond meghalt. Ráadásul elég kiszámítható módon. Én meg ültem dühösen, most meg már a közöny lágy fuvallata se érint meg, ha akármilyen James Bond-film megy a tévében. Mert minek nézzem, ha tudom, hogy az egész univerzum, amiben ez a fickó 007-es ügynököt játszik egy lendülettel megszüntethető?

 

Vízer Balázs - Az Arsenal és a folytatások

Számomra a nagy csalódás az Arsenal első három meccse volt az évad elején (három meccs kilenc kapott góllal, 0 lőtt góllal). Persze azóta sokat javult a mérleg, sőt, jelenleg negyedik a csapat, ami ugyebár Bajnokok Ligája-indulást érhet. Igaz, sok van még hátra, és a közvetlen riválisoknak vannak még le nem játszott mérkőzései. Vagyis még bármi lehet, ne kiabáljuk el, tavaly nem jött össze semmi az európai szereplés kapcsán, most van egy csomó remek igazolás, jönnek az eredmények.

Venom 2. Forrás: InterCom


A viccet és az angol bajnokságot félretéve csalódást természetesen a folytatások jelentettek: a Godzilla Kong ellen messze alulteljesített, a kifejezetten vicces első részhez képest a Sokkal több mint testőr 2. iszonyú gyenge, humortalan és helyenként kínos lett, de egyik sem lett olyan gáz, mint a Venom 2. – Vérontó. Az első filmet még el tudta adni Tom Hardy karizmája és az egész sztori furcsasága, a folytatást viszont már semmi sem tudta megmenteni: erőltetett és harmatgyenge volt, Woody Harrelson pedig élete legnagyobb ripacskodását hozza. A nyilván nem véletlenül többször elhalasztott King's Man - A kezdetek nem folytatás, hanem előzményfilm, de így is nagyon keveset hozott; a Kingsman-filmek laza eleganciáját és humorát például nem. Voltak persze jó folytatások is, mint a Croodék: Egy új kor, ami nagyon szórakoztató lett, a Hang nélkül 2 pedig hozta, amit hoznia kellett; az Énekelj! 2 is teljesen rendben volt, reboot terén pedig a The Suicide Squad – Az öngyilkos osztag volt nagyon kellemes meglepetés.

The Suicide Squad – Az öngyilkos osztag. Forrás: InterCom


Volt egy film, amit nagy hype előzött meg, sok díjat kapott, sokan dicsérték, de nekem nagyon nem jött be: a francia-belga Titán, SPOILER! egy őrült sorozatgyilkos csaj története jókora éktelenkedő fejsebbel, aki, miután szorul körülötte a hurok, egy érzelmileg labilis tűzoltókapitány rég eltűnt, de most megkerült fiának adja ki magát – miközben egy AUTÓTÓL terhes, és gépolaj csöpög belőle.

Azzal nincs bajom, ha egy film merész és sokkolja a nézőt; az a baj, ha ez teljesen öncélú és nem fut ki sehová.

 

Vajda Judit – Jelenetek egy házasságból

Ahogy minden évben, úgy idén is láttam a sok jó mellett sok rosszat is a mozikban és a streaming szolgáltatók kínálatában egyaránt. Többször volt, hogy valami sokkal kevésbé tetszett, mint reméltem (kollégáimtól eltérően én például nem voltam odáig sem a Dűnéért, sem A világ legrosszabb embere című filmért), a legnagyobb kontrasztot viszont ezen a téren a Jelenetek egy házasságból-remake esetében éreztem. Nem vagyok hatalmas rajongója az eredeti Bergman-műnek sem, de azért úgy vélem, fontos dolgokról beszél – mégpedig olyanokról, amelyek a mai néző számára is fontossá tehetők, akár egy újranézés, akár egy remake formájában.

Szóval egyáltalán nem volt ellenemre a remake ötlete, sőt: az alkotókat és a szereposztást látva kifejezetten kíváncsian vártam a premiert. Hagai Levinek nagyon szerettem A viszony című sorozatát (legalábbis egy jó darabig), és a magyar Terápiát is (ami az ő BeTipul című eredetijén alapult) mindig nagy érdeklődéssel követtem. A másik executive producer, Michael Ellenberg A hátrahagyottak című szériáját nem ismerem, a The Morning Show című munkájáért viszont odavagyok. Határozottan nagy várakozásokkal néztem tehát az új Jelenetek egy házasságból elébe, főleg, hogy olyan színészeket szereztek meg a két főszerepre, mint Jessica Chastain és Oscar Isaac.

Ehhez képest már a sorozat első epizódja hatalmas pofon volt. Azt ugyan nagyon jó ötletnek tartom, hogy az alkotók megfordították az alaphelyzetet, és SPOILER! ezúttal a nő a családfenntartó, ő lép félre és ő hagyja ott a családját – de itt vége is a pozitívumok sorának. Nem véletlenül adtam a szériáról szóló kritikámnak az Ilyen házasság csak papíron létezik címet: a jelenetekben csak úgy sorjáznak a papírízű mondatok és a lélektanilag hiteltelen helyzetek. Olyan szinten súlytalan és üres az egész, hogy még most is felbosszantom magam, ha  az eljátszott lehetőségekre gondolok.

És ennek ellenére jövőre nyilván szétbombázzák majd Emmy-díjakkal a sorozatot, szóval 2022-ben majd megint bosszankodhatok egy sort rajta...

 

Lakatos István – A magyar szinkron

Eredeti nyelven kell nézni a filmeket. De sokan egyszerűen csak lusták olvasni, és mióta a magyar szinkron hanyatlásnak indult, igen ritkán láthatunk olyan magyar változatot, ami akár csak egy kicsit is felérne a klasszikus magyar változatokhoz – arról nem is beszélve, hogy legjobb szinkronhangjaink sorra halnak meg, az utánpótlás alkalmassága pedig finoman szólva is megkérdőjelezhető. (Nyilván igény lenne a jó szinkronra, ha nem szakmányban gyártanák azokat, ha tisztességesen megfizetnék a színészeket és normális képzést kapnának – sok helyütt olvashatunk a magyar szinkron rendkívül rossz helyzetéről, arról, hogy már jó ideje haldoklik, talán már meg is halt.) Ez már csak azért is szomorú, mert nem vagyunk elkényeztetve feliratos változatokkal, már ami a mozibemutatókat illeti, aki meg vidéken lakik, hát így járt. Ahol nincs multiplex, ott felirat sincs.

A rossz szinkron pedig képes tönkretenni a moziélményt

– a Dűne minden zseniális percéhez keserűség vegyült, hiszen a a színészek a hangjukkal is odatették magukat, ám azt a szinkronos vetítésen nem élvezhettük.

Örökkévalók. Forrás: Fórum Hungary


Az idei év legnagyobb szinkronkatasztrófája kétségtelenül az Örökkévalóké volt.

A színészek beszéde fontos eleme a filmnek, hiszen a Marvel félistenei mind-mind különböző kultúrákat képviselnek, így nyilván mind máshogy beszéli az angolt. Ez a plusz réteg megsemmisült a szinkronban. Cserébe kaphattunk volna egy elviselhető magyar változatot, de nem ez történt: annyira gagyi lett, hogy alig különbözik a random tévécsatornán sugárzott kövér embereket lefogyasztó műsor hangalámondásától.

Így kell kinyírni egy filmet.

A másik nagy csalódás számomra „az első magyar horrorfilm”, a Post Mortem volt, ami annyira gyalázatos, hogy kár is róla szót ejteni. Megtettem ezt korábban, annyi elég is volt.

 

Szűcs Gyula – Mátrix feltámadások

Nagyon vártam a Mátrix 4-et, mert az 1999-es Mátrix annak idején korszakalkotó film volt, maga a nagybetűs Menőség, ami miatt falni kezdtem William Gibson látnoki erejű cyberpunk alapműveit, azonnal előtúrtam a szekrény mélyéről édesapám régi, fekete bőrdzsekijét és vettem hozzá a balatoni bazársoron egy tükröződő lencsés napszemüveget, hogy aztán éjjel-nappal Neo-imitátorként feszítsek. És mivel a vagány főhősök a filmben végig Nokia mobiltelefonokon diskuráltak egymással, egyértelmű volt, hogy  én is a korszak egyik slágertermékét, a menőnek ugyan nem menő, de cserébe letisztult formatervű és a többi akkori modellhez képest lényegesen olcsóbb „bunkofont”, a legendás 5110-est kértem a szüleimtől ballagási ajándéknak 2000 májusában.

Ehhez képest eléggé csalódtam a Mátrix feltámadásokban – meg is kaptam a magamét a kritikámért a fekete öves Mátrix-rajongóktól a kommentekben! Mert ugyan szerintem már a 2-3. rész is rém gagyi volt a maga korában, titkon azért reménykedtem benne, hogy Lana Wachowski ezúttal értő kezekkel nyúl vissza a nevével (és természetesen a testvére nevével) egybeforrt nagy klasszikushoz. Abban a korban ugyanis, amikor a fél világ egy Facebook nevezetű virtuális világ valóságbuborékában éli az életét, a másik fele pedig az öklét rázza a Keanu Reeves főszereplésével készült Cyberpunk 2077 című videójáték bugjai miatt, a Mátrix 4-nek akkorát kellett volna ütnie, hogy a tűzfal adja a másikat. Csakhogy nem ez történt, és a véleményem egy jottányit sem változott a sajtóvetítés óta:

Sajnos a Mátrix 4. pont olyan, mint az okos lány a Mátyás király-mesében, aki hozott is ajándékot meg nem is: egyik pillanatban látványosan túl akar lépni a Mátrix-trilógián, hogy aztán satufékkel átcsapjon gátlástalan fanservice-be. Márpedig retró nosztalgiázgatással nem lehet új mozitörténeti mérföldkövet csinálni.”

Baski Sándor – Netflix

Kétféle „Netflix-film” létezik. Az első kategóriába tartoznak azok a produkciók, amelyek esetében a streaminges cég megtisztelve érezheti magát, hogy pénzt (és szabad kezet) adhat egy már elismert rendezőnek (lásd: Az ír, Roma, Házassági történet, A kutya karmai közt). A második és sokkal nagyobb csoportba azok a filmek sorolhatók, amelyeknél a Netflixnek komolyabb kreatív kontrollja van, vagy már eleve az algoritmusaihoz igazítva rendelik be a mozgóképes terméket. A nagy számok törvényei alapján így is be kéne, hogy csusszanjon egy-egy, az átlagnál izgalmasabb produkció

– ehhez képest 2021-ben is csak közepes színvonalú, felejthető, B-kategóriás áruk gördültek le a gyártósorról.

Halálos harcmezők. Forrás: Netflix


Főleg az akciófilmes felhozatal volt fájóan jellegtelen, pedig

ebben a műfajban külön bravúr semmilyennek lenni.

Az olvasó ezen a ponton nyugodtan feltehetné a kérdést a kritikusnak (nekem), hogy hát #minekmentoda, amire az a válasz, hogy munkaköri kötelességből szakmai alázatból vállalom önként a szenvedést, hogy nektek már ne kelljen! Anthony Mackie Magyarországon forgatott akció-scifije (Halálos harcmezők), a Michael B. Jordan főszereplésével készült, eredetileg moziba szánt Bűntudat nélkül és a John David Washington-féle Beckett se volt kínosan gyenge, de mindent elmond róluk, hogy alig emlékszem belőlük valamire.

Ezektől a filmektől túl sokat persze nem is vártam, nem úgy a Nő az ablakbantól, amely azzal kecsegtetett, hogy Joe Wright rendező (Büszkeség és balítélet, Vágy és vezeklés, Hanna) átmegy Hitchcockba, olyan színészek közreműködésével, mint Amy Adams, Gary Oldman és Julianne Moore.

Ehhez képest olyan lett a végeredmény, mintha nem is a Netflixre, hanem egy német kábeltévé éjszakai műsorsávjába készült volna a 90-es években.
Különösen veszélyes bűnözők. Forrás: Netflix


A legjobban mégis a Különösen veszélyes bűnözők fájt, Gal Gadot, Ryan Reynolds és Dwayne „The Rock” Johnson közös szuperprodukciója, ahol a kreativitás véget ért a három színész leszerződtetésével; az alkotók és a Netflix fejesei ugyanis pontosan tudták, hogy bármit összegányolhatnak, a nézők kattintani fognak – akkor meg miért is strapálnák magukat?

Ennyire cinikusnak lenni már nem puszta aljasság, hanem művészet.



A SZESSÖN különleges kiadásában ezúttal akasztjuk a hóhért: nem más püföli a dobot, mint a PORT.hu új videósorozatának munkatársa, a zenei és bulvár tévéműsorokat karcos hangon ekéző blogger, Péter Dávid!

 

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu