A barátságon innen

A Büszkeség és bányászélet magyar címe kivételesen igen ötletes. E filmben nem csak bányász szakszervezetisek és melegjogi aktivisták találnak egymásra kapcsolatuk kezdeti nehézségei után (már-már egy Austen-regény módjára), de két angolszász mozis zsáner, a brit „mosogatódráma” és a queer film is jól megfér egymás mellett.

A film megtörtént eseten alapul. Bányász-sztrájk a Vaslady regnálása idején, 1984-ben. A londoni Büszkeség Menetét szervező, melegjogokért tevékenykedő csoport „az ellenségem ellensége a barátom” alapon gyűjteni kezd a bányászok családjainak. A Bányászok Szakszervezetének konzervatív vezetői azonban nem örülnek, amikor értesülnek jótevőik szexuális preferenciáiról, ráadásul tartanak a hozzájuk hasonlóan régimódi vidéki polgártársaik rosszallásától is, így visszautasítják őket. A fővárosi melegek és leszbikusok közül sem mindenki dédelget szép emlékeket a vidéki munkásokról, de a leglelkesebbek úgy döntenek, leutaznak egy walesi bányászfaluba személyesen átadni adományaikat.

Már az eredeti cím sem rossz: a Pride ezúttal nem csak meleg büszkeséget jelent, de a bányászoknak a queerek felé tanúsított gőgjét is. A munkás-tematika dicső múltra tekint vissza az Egyesült Királyságban, elég a brit új hullámos, free cinemás dokumentarista és szocio-realista „mosogatódrámák” (kitchen sink drama) rendezőire gondolni, amilyen Reisz, Leigh vagy Loach. A melós témájú vígjátékokról ugyanez mondható el, gondoljunk csak a jelen film kapcsán is gyakran emlegetett Alul semmire (The Full Monty), a Lim-lomra (Riff-Raff) vagy akár a Welsh-adaptációkra. A queer film már éppúgy származik az Államokból (pl. Todd Haynes), mint Nagy-Britanniából, egyik nagy alakja, Derek Jarman viszont angol.

Az Alul semmivel való hasonlóság valóban látványos. Ezúttal is kiszolgáltatott, peremre csúszott munkások sodródnak szokatlan helyzetbe, lépnek ki megszokott szerepükből, sőt most is tanulnak táncolni, csak épp nem férfisztriptízre készülnek vele, hanem a szebbik nemnél akarnak sikeresebben szerepelni (a melegektől pedig nem csak órákat vesznek, de végül a politikában is összefognak). Ezúttal olyan színészeket látunk szokatlan szerepben, mint Dominic West, Paddy Considine vagy Bill Nighy. A munkások és a melegek egyaránt két-két rivális táborra szakadnak a másik csoport iránti toleranciájuk függvényében, e mozi ezen a ponton már-már egy háborús filmre vagy egy kovbojos-indiános westernre hajaz, hisz két markánsan különböző, természetes szövetségesnek korántsem nevezhető csoportnak kell összefognia a túlerőben lévő közös ellenséggel szemben, a vígjátéki komikum pedig kulturális különbségeikből, illetve az egyik társaság (a melegek) határátlépéséből fakad (aminek hatására, reakcióként a másik kompánia is járatlan útra lép). A Túl a barátságon meleg westernjével ellentétben ezúttal nem integrált, hanem szegregált a műfajkeveredés. E film nem romkom, hanem road- és buddy movie, brománc két egyaránt establishment- (ez esetben Thatcher-) ellenes réteg – és zsáner – között.

Hol a mosogatódráma zsánerének kvázi-ideológiája kerekedik felül, hol a melegfilmé. Ami a tartalmat illeti, inkább melegfilmet látunk, a stílus azonban már jobban hajaz a munkás-drámákra. Előbbi, azaz a cselekmény viszonylatában a melegek a fő és az aktív protagonisták, ők a kezdeményező fél, míg a melósok reaktívak, és ők mennek át jellemfejlődésen. (Mindkét tábor lehetne ellenlábasa a másiknak, hisz a queerek hívatlan vendégek, a munkásoktól pedig hiába várnak meleg fogadtatást, de a mindannyiójukat fenyegető valódi antagonista inkább a Vaslady és hívei.) A queer filmek szerint nem a homoszexuálisok deviánsak, hanem inkább az őket el nem fogadó társadalom, ami ezúttal is érvényesül. A Lim-lom pl. inkább pozitív képet fest a „csőcselékről”, a felsőbb osztályokról pedig negatívat, e film azonban arra világít rá, hogy az alsó klassz, a munkásosztály nem ösztönösen toleráns és szolidáris, inkább autoriter és megalkuvó – legalábbis harminc éve az volt. (Ilyen lincselős kedvű melósokat ritkán látni filmen, nem is jut eszembe más, csak Verhoeven Keetje Tippel – Forró verejték című remeke).

A cselekménnyel ellentétben az ábrázolásmód viszont olyan konzervatív, mint egy walesi bányász 1984-ben. E mozi inkább egy széles közönségnek készült, felhőtlen, optimista „feel good movie”, nem pedig szubverzív, súlyos témákat tárgyaló underground melegfilm: a queer cinema fontos szegmense a meleg szex ábrázolása, amiből viszont ebbe az opuszba alig jutott valami (talán csak egy csókot látunk, azt sem premier plánban). Ritka az ilyen prűd melegmozi, de ez semmi ahhoz képest, amilyen homofób az MPAA, azaz az amerikai korhatár-bizottság volt, akik így is felnőtt (R) besorolást adtak a filmnek, miközben minimális benne a szex, erőszak és profanitás (PG-13-at érdemelt, a magyarországi verdikt 12, máshol sem ment 15 fölé).

Eme műfaji kettősségnek viszont hátrányai is vannak. A munkások nem túl hízelgő ábrázolását leszámítva nem tudunk meg újat egyik rétegről sem, a karakterek mind klisék – ez a negatívuma annak, hogy három évtizedes eredettörténetet elmesélő történelmi filmről van szó. Egy realista vígjátéknak természetesen az átlagemberről kell szólnia, nem a kivételről, hanem a szabályról, de az Alul semmiben és a Lim-lomban egyaránt volt egy markáns főhős (Carlyle), a protagonisták ezúttal viszont kisebbségükön belül reprezentatív tömegemberek. (Ez pedig annak a hátránya, hogy nem személyek, hanem csoportok interakciójáról szól e mozi.) Hiába a nagy nevek és az ismerős arcok, a tucatnyi karaktert (legyenek melósok vagy melegek) fejben tartani is nehéz, nem hogy szurkolni nekik vagy azonosulni velük. A film fő erőssége tehát a találó témaválasztás, ami viszont mintha inkább gátolta, mint ösztönözte volna az alkotókat egy igazán fogós cselekmény, kreatív poénok és emlékezetes figurák megalkotásában.