A dzsesszdobos él!

A jó filmeket megcsinálják, a nagy mozik megszületnek. Damien Chazelle saját korábbi kisfilmjéből kibontotta, majd világra segítette a mozitörténet első beledöglős sportfilmjét a zenéről. Olyan brutális erővel sodor magával, hogy az már szinte horror.

Aki dobos akar lenni

Először tavaly láttam a CineFesten. Utána nem tértem magamhoz. Legszívesebben ordibálva rohangáltam volna a városban, azt kiabálva, hogy ekkora mozit már nagyon régen nem láttam. Megelőzte a híre, a Sundance nagydíját hozta el, s már akkor azt írták róla: egész egyszerűen érthetetlen, hogy egy dzsesszdobosról és mentoráról mesélő film ilyen hatásos tud lenni. Így lehet. Pontosabban, s elsősorban úgy, hogy Chazelle talált magának egy olyan színészt (már abban a bizonyos rövidfilmben is ő formálta meg az ordibáló mestert), aki nem csak hogy uralja a filmet, de a mi nyakunkra is úgy lép rá, hogy szinte eltöri a nyakcsigolyánkat. Mert igen, a Whiplash elsősorban J. K. Simmons filmje. Persze, ez nem azt jelenti, hogy csak ő jó benne, de az kétségtelen, hogy ez a frenetikus alakítás mozgatja meg a lényeget: vagyis hősünket, a 19 éves Andrew-t (Miles Teller), aki a világ egyik legnagyobb dobosa akar lenni. És persze pokolra kell neki menni. Aki pedig megmutatja neki a tökéletessséget hajszoló művészeknek fenntartott összes mocskos bugyrot – nos, őt játssza Simmons. Elég nehéz trágárságok nélkül leírni, hogy milyen alak is Fletcher, maradjunk annyiban: igazi rohadék. Mégpedig azok közül a szemétládák közül való, akik annál kellemesebb élményt nyújtanak nekünk a vásznon innen, minél kegyetlenebbek a vásznon túl. Mert ilyen ez a dzsesszszakma.  

A megszállottság maga

Ugyanakkor teljesen felesleges azon variálni, hogy most akkor hiteles-e, amit a Whiplashben látunk, mármint valóban mászkálnak-e ilyen zenetanárok New York-ban, vagy bárhol. Ez a film nem dokumentumfilm, hanem – s hatalmas boldogsággal írom le még egyszer –, óriási mozi, amelyben a perfektség nevében mindent szabad. Hiszen a tanítvány is partner a gonosz játszmában, ha úgy tetszik, vállalja a kiképzéssel járó minden kínt: nem csak azt, ami azzal jár, ha a zsenipalántát megpofozzák, hozzá vágnak egy széket vagy véres hólyagok pattannak el ujjain gyakorlás közben – hanem a gyakorlótermen kívül is mindent. Nem kell barátnő, nem kell az aggódó apa, nem kell igazán semmi, csak a megszállottság. Andrew a meg nem értettség elől menekül bele Fletcher tehetséggondozó ökleibe, s minden megalázottság, sértődöttség ellenére az összes ütés után visszaszalad a másikért. 

Egy lélegzettel

A sportfilmes párhuzam ráadásul azért is félelmetes, mert míg azokban az alkotásokban az első hely, a dicsőség megszerzése nemes és morálisan is csodás cél, addig a Whiplash végén (legyen bármennyire is felszabadító a finálé) nem kérdés, hogy a művészeti csúcson nem a humanizmus levegője várja a mászót – hanem az a fajta egyedüllét, ahol csak a hozzá hasonló fanatikusra számíthat az ember. Úgyhogy, íme tehát a film, amely arról szól, hogy mi lenne, ha Victor Frankenstein menő és szadista zenetanárként kutatná tanítványai között azt, akiből kihozhatja a szörnyeteget. Tökéletes filmélmény. Úgy nézeti magát, hogy az ember szinte egy lélegzettel izgulja végig. Már most klasszikus. 

S jut eszembe: arról se legyen kétségünk, hogy Simmonsnak egyszerűen kötelező odaadni az aranyszobrot. Tévedés ne essék: nem neki van szüksége rá. Hanem az Oscarnak Simmonsra.

Kinek ajánljuk?
- Dobosoknak és nem dobolóknak.
- Aki mindenképpen szeretne látni egy egészen fantasztikus filmet.
- Aki kíváncsi rá, milyen meglepetésekre lehet képes még egy amerikai mozgókép.

Kinek nem?
- Ha nagyon muszáj ilyet mondani, akkor azoknak nem, akik kiborulnak, ha vér fröccsen a dobszerkóra.

10/10

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu