A fáradtság öröme

Elég hosszú időbe telt, de végre megérkezett A Gyűrűk Ura-hangulat a mozikba. Most, amikor lezárult az újabb filmtrilógia, látszik csak igazán, mennyi csalódást megspórolhattunk volna, ha a megrendelő stúdió kevésbé mohó, és megelégszik két résszel.

Feszesebb történetvezetéssel, és néhány százmillió dollár mínusszal. Naivitás, de így megúsztuk volna az első rész Disney-hangulatú bevezetőjét, a második rész Citrom-díjat érő párbeszédét a sárkány és Zsákos Bilbó között. A toporgást, a 3D-ben még inkább látványossá váló időhúzást.

Az öt sereg csatája látványában, monumentalitásában, kidolgozottságában helyenként valóban képes felérni A király visszatér időtálló pillanatait. Végre van ritmusa, dinamikája, nem ül le bő negyedórákra a film, csak azért, hogy valami roppant mellékes dolgot minden oldalról körüljárjanak a hősök. Talán akkor lett volna még izgalmasabb, ha maga Tolkien is igazi cselekményben gondolkodik, ha a nagyszabású csata alá valóban bekúszik az a mítosz, ami A Gyűrűk Ura minden kockáját uralja. Ott Középfölde népeinek életéről, szabadságáról, végnapjairól mesélt, és ez a néző számára is húsbavágónak tűnt, hiszen a jelenét magyarázta, itt viszont, akárhogyan is nézzük, hirtelen mindenki csak egy halom aranyért kockáztatná az életét.

Talán Tölgypajzsos Thorin „belső konfliktusa", amikor ingadozik a sárkánykór mohósága és a becsület között, adhatna igazi súlyt a kardok és páncélok zenéjének, ruházná fel igazi téttel a „Népek csatáját", ám ez néhol túl színpadiasra sikerül, és szintén időhúzó jellege van, hiszen a kimenetele pillanatig sem lehet kétséges. Így maradunk igazi, dramaturgiai csúcspontok nélkül, miközben szájtátva nézzük az újabb lényeket, amelyek egyre élethűbbnek tűnnek elő a föld alól és a levegőből, és egyre szebben roskadnak rá várfalakra, halottakra, égő romokra.

Megcsillan mindebben időnként a humor is, Peter Jackson ilyenkor kacsint össze az elvakult és kitartó rajongókkal. És ami a legfontosabb: viszonylag könnyedén zárja le a trilógiát, az előbbi, több lépcsős, elnyújtott, azóta sokszor parodizált zárlata helyett. Sikerül a két trilógia közötti átkötés is, egyszerre varrja el és bontja ki a szálakat, így immár könnyedén nézhetjük A hobbitot A Gyűrűk Ura előzményeként. Ahogy a Csillagok háborújával is megesett.

A legvégére pedig eléri, amiben korábban már nem is reménykedtünk: marad bennünk valami furcsa elégedettség, zsibbadt öröm, mint minden hosszú utazás után. Hogy talán újra elindulnánk még egyszer, de most pihenni kell. Szusszanni. Letenni a cipelt terheket. Elidőzni azon, hogy megint generációk számára sikerült közel hozni Tolkient, és elindítani egy teljesen felesleges fantasy-cunamit a filmvilágban, ami mindmáig hullámokat vet. Amit lehet, megtudtunk erről a világról, néha túl részletezően is, de most (az örökösök jóvoltából) jó időre lezárul a történet. Nincs tovább. És ez jó. Így kerek.

A pudingból úgysem férne már több a hasunkba.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu