A fonóban

Limából jelentkezünk, az európai szemnek esztétikusan omladozó szegénységből: valahol itt, közelebbről egy szegényesen berendezett szobácskában dalol egymásnak anya és lánya - nem énekverseny, megrendezett feleselés folyik köztük, még csak nem is egy kitüntetett érzelmi pillanatban nyitjuk rájuk az ajtót. Sokkal inkább szóváltás ez, levegővétel, élet a fonóban. Helyben vagyunk. A fesztiválgyőzelemhez vezető fegyelmezett filmkészítés csak ezután kezdődik: szép halkan, két versszak közt, huss, az idős aszszony lelke kirepül porhüvelyéből. A dél-amerikai film jó ideje veri a nemzetközi mezőnyt a természetközeli ősasszonyarcok fényképezésében. Arról, hogy odakint a földeken mi történt, csakis a dalfoszlányok és az édesanyja holttestével magára maradt Fausta további sorsából tudunk meg egyet s mást. Azt például igen hamar az orrunkra kötik, hogy Fausta nemi erőszak áldozata. Az erőszak nem vele, hanem az anyával esett, de a halála után már egyedül kell cipelnie a tragédiát. Fausta a szent együgyűek igen előkelő filmes táborához tartozik, sem tisztaságához, sem babonás félelmének mélységéhez nem férhet kétség. Nehogy egyszer vele is úgy legyen, mint az anyával, krumplit csíráztat a "csúnyájában" - nem véletlen, hogy a magyar népmesék e kedves szavával élünk, hisz aligha kérdéses, itt vagy orvosi, vagy népmesei esettel van dolgunk. A Berlini Filmfesztivál főzsűrije nyilván az utóbbit látta meg, s erre utalta ki az Arany Medvét. Az orvostudomány mossa kezét: krumplit nem gyógyítanak, s szerintük a bánat teje is csak a nép ajkán létezik (a babona szerint Fausta az anyatejjel szívta magába másságát), a zöldség eltávolítását azonban nagyon is szorgalmaznák. Fausta ilyen kórtörténettel szegődik el szolgálónak, hogy megkeresse a holttest hazaszállításának költségeit. Az élet, amiből ő csak nagyon vékony kis sávot hasít ki magának, persze nagyon is zajlik közben; helyi vakolatminták váltják egymást, s egy esküvő is lezajlik a háttérben, továbbá betekintést nyerhetünk az alig egykapunyira lévő jómódba is.