A halász halászik

Úgy kezdődik, mint egy Tar Sándor-novella, s egy kicsit úgy is folytatódik. Kocsma, szétázott törzsvendégek a maguk rögeszmés dumáival, egy hát megetti falu csöndes reménytelensége. Ám ekkor érkezik egy olasz ember, egy nemzetközi cipőgyár megbízottja, aki hirtelenjében cipőfelsőrészt varró részleget/gyárat nyit a faluban, negyven asszonynak adva munkát ezzel.

Almási Tamás ügyesen csalogatja be a nézőt a történetbe, a főszerepet alakító Nyakó Júlia (Vera) a maga józan optimizmusával hamar rokonszenvet ébreszt a nézőben. Észre se vesszük, de máris drukkolunk neki, hiszen látható: a disznók és a férje szakszerű etetése mellett másra is hivatott. Tulajdonképpen ez az a kegyelmi pillanat, amikor a filmből bármi lehetne: édesbús honi reáltól a görög tragédiákig, ha Almási tudná, hogy mit akar. De nem tudja.

A hajó Franco Nero (Márió) színrelépésekor kap egyre jobban tátongó léket. Ő már a Honfoglalás óta tartozik a magyar filmbarátoknak egy bocsánatkéréssel, de itt is csakhamar kiderül, hogy nem ez az a terep, ahol az ő színészi tehetsége kibontakozhat. Ebben persze Almási is ludas, hiszen már a megjelenése pillanatában képtelenek vagyunk komolyan venni mind őt, mind a karakterét: a folyóparton, fák és bokrok takarásában látjuk, szótlanul, szomorú, de nem megtört tekintettel, s ekkor már tudjuk: e férfiban titkos féreg foga rág. Ennél életszerűbb egy pillanatig sem lesz, igazából olyan, mint egy hűtőmágnes a kidobásra ítélt Zanussin.

És épp ez a legnagyobb baja a filmnek, hogy a mellékszereplők, akiknek színezniük, bonyolítaniuk kellene a nagyon is könnyen átlátható alaphelyzetet, a végletekig sematikusak. Jellemük két mezei tőmondatban leírható: Vera férje, mintha egy feminista kiáltványból lépett volna elő, bunkó és brutális, nem érdekli más, csak a meleg vacsora, az olasz művezető folyton olasz dalokat énekel és imádja a spagettit, a részegek részegek, a halász halászik. Bár én nem szeretem a nagy szavakat, de merem állítani, hogy a "szerelmi jelenet", mikor is Vera lángra lobban Márió iránt, a magyar filmtörténet talán legkínosabb pár perce. Állnak a folyó előtt, Márió révedő tekintettel olaszul szaval, amit Vera nem ért, és fordítva, a szerelem, ez a fura állat, mégis hízni, dagadni kezd. A film pedig innen teljesen elszabadul: ami eddig átélhetőnek látszott, abszurdba csap át. Azon sem csodálkoznánk, ha a spanyol inkvizíció vagy a féllábú Tarzan ugrana elő a bokorból. Vera ugyanis belehabarodik Márió lakásába (sic!), szerelmet vall a bútorainak, majd egy olyan frizurával áll elő csábítás céljából, hogy onnan már szinte lehetetlen a vászonra nézni.

Almási így az egyetlen, valamelyest jól megírt, jól vezetett hősének hitelét is feláldozza, hogy erőszakkal arra vigye filmet, amerre az nem akar menni. A váltást, a lassan őrületté fokozódó szerelmet ugyanis képtelen felépíteni, megindokolni, nem hagy rá időt: egyszerűen bejelenti. Ez van, és kész. Holott ez volna az egyetlen tölténye. A végkifejlet drámaiságát így csak azért fogadja némileg felélénkülve a néző, mert tudja: lassan elhagyhatja a mozit. Az utolsó kockák iróniája - amely eddig olyannyira hiányzott - már csak egy elherdált lehetőség csöndes beismerése. A kudarc fénye az alagút végén.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu