A holnap határa

   zene: Christophe Beck
   vezényel:Tim Davies
   kiadás éve: 2014
   kiadó: WaterTower Music
   játékidő: 45:38


     "Tom Cruise azért szerepel annyi sci-fiben, hogy amikor megjön a főnöke az űrflottájával, könnyebben elfogadjuk Tomot a Föld helytartójának" - tudtam meg nemrég egy hozzászólásból. Cruise vitathatatlan érdemeit viszont mi sem jelzi jobban, mint hogy ugyan a legkevésbé sem szimpatizálok a szcientológiával, a színész filmjeinek nézése közben sem Xenu, sem a hozzá kapcsolódó minek-is-nevezzem nem jut eszembe egy pillanatra sem. Nem történt ez másként A holnap határa esetében sem, amelyben a színész - ahogy azt már megszokhattuk - ezúttal sem fa tetején rekedt kismacskákat kísérel megmenteni, hanem a világot.
     Bolygónk egy földönkívüli faj ostroma alatt áll, megfékezésükre pedig a hadsereg minden épkézláb embert hadra fog. Miután összekülönbözik felettesével, az öntelt katonai PR-os, Bill Cage őrnagy (Cruise) is a fronton találja magát, ráadásul az első sorban. A közlegénnyé lefokozott férfi azonban az első adandó alkalommal a fűbe harap, amikor az idegenek rá és csapatára támadnak, s ekkor az egyik lény vére ráömlik. Cage megdöbbenve tapasztalja, hogy ennek következtében ismét életben van, csak épp a dátum egy nappal korábbi, így az exőrnagy - a számára már megtörtént jövő ismeretének birtokában - újra és újra próbálkozhat, ahányszor csak ismét meghal, hogy tudását a vesztésre álló emberiség javára fordítsa.

     Az alacsony költségvetésű mozikkal (Bárbarátok, Nyomás!) kezdő Doug Liman rendező útja A Bourne-rejtélyen át vezetett el odáig, hogy végül rábízzanak közel 200 millió dollárt. Mivel ekkora összegnél tesztelgetésnek helye nincs, Hiroshi Sakurazaka eredeti regényét, az All You Need Is Killt Christopher McQuarrie (Közönséges bűnözők) vette kezelésbe, aki Cruise-zal (a Valkűrt és a Jack Reachert követően) immár harmadszor dolgozik együtt. A sztori sarkalatos pontja lett, hogy az FPS játékok mintájára előretörő, elvérző, majd ismét mindent újrakezdő hős viszontagságai milyen mértékben ismétlődhetnek ahhoz, hogy a néző ne találja azt unalmasnak. Érzésem szerint ez az a rész, ahol egyáltalán nem sikerült teljes diadalt aratni, mert ha vontatott nem is lett a végeredmény, de az ugyanazon cselekménysor lassú bővítése visszafog a lendületen. Habár eltérő formában, olykor más szögből, fokozatosan adagolt plusz információkkal látjuk az eseményeket újra, ennek ellenére mégis minden túl zavaróan ismerős. De az iramot mindez nem állítja meg, hiszen itt nincs háromnegyed órás, időhúzó bevezetés, egyből sodródunk az eseményekkel, a partraszállásnál is ott vagyunk az események sűrűjében, s ez mindvégig így is marad.
     Cruise nem félt bevállalni, hogy ugyan hőse a létező legklasszikusabb jellemfejlődésen esik át, ám ezúttal kezdetben egy kifejezetten gyáva pojáca, a ráadott exoskeletonban pedig eleinte annyira rémülten és komikusan mozog, ahogy azt egy minden kiképzés nélkül a mélyvízbe dobott zöldfülű valóban tenné. De meg ne feledkezzünk Emily Blunt méltatásáról sem. A nemrég még az ifjú Viktória királynőt alakító brit színésznő merész választás volt az idegenek elleni csaták hősének a szerepére, de nemcsak a felszedett izom teszi, hogy teljesen illik rá Rita Vrataski harcias, mégis vonzó karaktere. Cruise-zal tökéletesen működik párosuk, ami pedig az érzelmi szálat illeti, az elhanyagolható mértékű romantika túlmutat "a nő a viszontagságokat követően összejön a főhőssel" klisén.

     Bár egyes hírek szerint a zeneszerzői posztra Ramin Djawadi (Tűzgyűrű) neve is felmerült, azonban a befutó Christophe Beck lett. Nagy meglepetésre - tehetjük rögtön hozzá -, hiszen a komponista sokáig csak nem túl igényes vígjátékok, illetve nem éppen feledhetetlen egyéb mozik stáblistáján bukkant fel. A szmokinger, az Amerikai taxi, a Garfield és társaik vállalhatatlannál vállalhatatlanabb mozik, melyek egy filmzeneszerző esetében a számlák kifizetéséhez ugyan nagy segítséget nyújtanak, de előrébb egyáltalán nem lendítik a pályán, sőt alaposan vissza is fogják. Hogy Beck többre hivatott, arra példa a Lépéselőny David Holmes-osan laza score-ja, az Oscar-díjas animációs rövidfilm, a Paperman érzelemdús és szépséges dallamai, de főleg a tavalyi Jégvarázs nagyszabású szimfonikus muzsikája, mely okkal lett sokak kedvence. Megvolt az esélye annak, hogy a jeges Disney-produkciónál okozott kellemes meglepetést követően egy újabb területen bizonyítja a komponista, hogy amennyiben lehetőséget kap valami másra, akkor meghálálja a bizalmat, de végül nem lett egyértelműen pozitív a kép. Meg kell állapítani, hogy ugyan Beck helytállt egy Disney-animációnál, élete első akció-sci-fijéhez már kevésbé emlékezetes muzsikát szerzett. De rögtön hozzá is kell tenni, hogy az elmaradt sikerért nem csupán a komponista okolható.

     Bizonyára minden azzal kezdődött, hogy Paul Greengrass (A Bourne-csapda) kikosarazását követően John Powell egy újabb, korábban vele rendszeresen együtt dolgozó rendezőnek mondhatott nemet - vagy ideiglenes visszavonulását tiszteletben tartva eleve meg sem keresték. Liman legutóbbi négy mozifilmjéhez Powell komponált, így kérdés, a direktor mennyire tolta el a Powell-féle megközelítés felé az utódot. Az eredményen mindenesetre semmi ilyesmit nem hallani, az viszont elképzelhető, hogy amennyiben Beckre nem nehezedik - kimondva, kimondatlanul - elődje súlya, talán maradandóbb aláfestés születik. A score nagy problémája az, hogy amennyiben nem adták volna ki soundtrackként, egyszerűen nem lehetne értékelni, mert a jelenetek alatt - pár kivételtől eltekintve - gyakorlatilag elveszik, így sokaknak talán fel sem tűnt, hogy volt egyáltalán zenéje a filmnek. Azonban önmagában meghallgatva már nem okolhatjuk a robbanásokat és üvöltéseket azzal, hogy azok harsogták túl a muzsikát.
     A kialakított megközelítéshez a szerző a szimfonikus zenekari hangzást elektronikus elemekkel ötvözte. Néhol ez diszkrétebb, mint az "Angel of Verdun" címre keresztelt lassú és himnikus főtémában, a melankolikus "Welcome to London Major"-ben, a feszült "Live Die Repeat (End Title)"-ben, valamint az "Uncharted Territory"-ban, de a legtöbb helyen az elektronika uralkodik a nagyzenekar felett, ami egyébként érthető is egy sci-fi esetében. Erre itt az idegen lények éreztetése okán is szükség volt, akiket egy, a Geiger-Müller-számláló kerregését idéző, vissza-visszatérő hang is jelképez, például a "Mimics and Alphas"-ban, de jellemző még a számítógépből érkező minimalista effektek sorozata is (például a "PT"-ben). Kiemelkedő pontnak tekinthető a lüktető "No Courage Without Fear", az egyaránt masszív ütemekkel támadó "D-Day" és a "Find Me When You Wake Up", a hatásos végű "They Know We're Coming", a harcias "Ritaliation", míg a "Navigating the Beach", a "Whitehall", a "Caged in" arra a hatásos hangdizájnra példa, amelyhez hasonlót Marc Streitenfeld is alkalmazott a Prometheus score-ja esetében. Az aláfestés egészére elmondható az, hogy stílusa mindvégig masszív, menetelő ütemekben erős, de valahogy mégis karakteresség nélküli.

     A stáblista John Newman "Love Me Again"-jével indít, ami nagyon jó példa arra, hogy egy olyan szám, amelyik a rádióban hallgatva egy lenne a sok, hamar elfeledésre kerülő közül, a megfelelő mozgóképbe beválogatva ütős lezárást ad. Ezt azonban ne keressük a lemezen, mert lemaradt. Ha őszinték akarunk lenni, akkor meg kell állapítanunk, hogy a film zenei anyagából a betétdal a legemlékezetesebb, mert Christophe Beck élete első sci-fijéhez nem írt kiemelkedő trackeket, még ha azért találunk is bennük értékelhető ötleteket. De ha munkáját egy más műfajok terén sokkal tapasztaltabb filmzeneszerző akció-sci-fis szárnypróbálgatásaként fogjuk fel, úgy viszont akár egy biztató kezdetnek is tekinthető.