A japán szerető

Univerzális síkra emeli történetét Sue Brooks, mindezt a legtriviálisabb módon. A forgatókönyv szintén női kéz munkája, Alison Tilson két embert meztelenít le a néző szeme láttára. Remekmű felé közelítő alkotás A japán szerető, és jó példája annak, hogy ez akár milyen kevésen is múlhat. A kulcsszó: életszerűség, filmszerűség helyett.

Helyszín: ausztrál sivatag. A semmi. Ennek a közepén reked a két főhős: a japán és az ausztrál. Nemrégiben Sofia Coppola mutatta meg, hogy egy eredeti forgatókönyv a legbanálisabb történettel szárnyra kaphat, ha egyszerűen csak épkézláb mondatokat adunk zseniális színészek szájába. Ugye, milyen szimpla a recept? Brooks hasonló módon áll a rendezés kérdéséhez, ráadásul a téma is felmutat némi párhuzamot az Elveszett jelentéssel: a kérdés itt is az, mi történik egy semleges helyen két, egymástól kulturálisan és emberileg is távol álló személlyel. A romantikus alaphelyzet lényege, hogy szereplőink még véletlenül sem építenének ki semmiféle kapcsolatot egymással, ha a "normál" életben találkoznának. Az izoláltság, vagy netán valami más, sorsszerű dolog - szerencsére az ilyen kérdéseket a film nem feszegeti túlzott didaxissal - azonban magnetikus hatással van rájuk. Tachibana (Gotaro Tsunashima), a japán üzletember kezdetben még azt sem tudja Sandyről (Toni Collette), hogy a nő geológus, sofőrjének tekinti, aki mindössze bányákhoz kalauzolja el - amivel aztán kellően meg is alapozza Sandy utálatát. Nem beszélve arról, hogy a férfi hibájából még a sivatagban is rekednek az autóval.

Pár momentum, és kész is a melodramatikus alaphelyzet: miután összefognak és megoldják a problémát, már nem is találják a másikat olyan taszítónak, sőt... A japánnak viszont családja van. Nem egy gyorsan kibontakozó love storyt látunk, hanem valami érdekes, megmagyarázhatatlan vonzalom felszínre törését.

Mert A japán szertő egy olyan határhelyzetről beszél, ami az életben egészen gyakori, a filmek gördülékeny dramaturgiájának azonban nem igazán kedvez. Nincs a kedves tragikus siratása, mert még nincs is mit siratni - talán egymás nevét sem tudták rendesen. Nincs újrakezdés valami után, mert ahhoz már túlságosan benne voltunk ebben a történetben, hogy újabb szál szövődjön, viszont nincs is mi után újrakezdeni. Van katarzis, de mégsincs. A film nem egy történetről, hanem annak szereplőiről szól, ami nagyban köszönhető Toni Collette szikár, sallangmentes játékának.
Hogy mit csinál, érez egy nő akkor, amikor búcsúznia kell attól, akivel szinte még nem is találkozott, de oda kell állnia egy özvegy elé a repülőtéren. A hirtelen halál akarva-akaratlanul megnöveli a jelentőségét a korábban történteknek. De a film nem állíthatja, hogy két ember találkozott a végzetével, a nő pedig a továbbiakban majd büszkén felszegett fejjel az emlékeinek él. Nem teheti, mert hiteltelen lenne. Ki tudja, mi volt ez a kapcsolat? Hiszen még csak az sem volt? Megfoghatatlan, kusza helyzet, mindez kérlelhetetlen precizitással ábrázolva. És tényleg nem olyan, mint a filmekben.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu