A kevesebb néha több

Van az úgy, hogy az ember nem vár semmi komolyságot, világmegváltó gondolatokat egy filmtől, csak egy elfogadható forgatókönyvet és a nagybetűs látványt. Főként az ilyen 3D-s akciófilmeknél van ez így, mint a G.I. Joe – Megtorlás. Csak sajnos van olyan, hogy még ezt a kevés igényt sem sikerül kielégíteni, dacára a 130 milliós költségvetésnek.

Merthogy ennyi pénzért már össze lehetne hozni egy valamire való forgatókönyvet, pedig Rhett Reese és Paul Vernick a Zombielanddel már felmutattak egy kis tehetséget. Ugyanis a történet alapvetően kellemesen egyszerű, tökéletes akciófilmes alapanyag: az előző részben (G.I. Joe – A kobra árnyéka) megismert és legyőzött gonoszok összeszedték magukat, és bosszút forraltak, és megölték az összes Joe-t – ekkor tartunk a film kb. tizedik percében, tehát az előző filmhez való kötődés nagy része le is van tudva. Három közülük azonban mégis életben marad, és rájönnek, hogy az imposztor elnök segedelmével világuralomra akarnak törni a kobrák, ezt meg ők persze nem hagyhatják.

Ez eddig tiszta sor, de valamilyen, számomra teljesen érthetetlen okból, a sztorit megpróbálták mindenféle félresikerült csavarral és kitérővel felturbózni, amivel inkább csak a teljes következetlenség hatását érték el, mintsem élvezetesebbé tételét. Ráadásul amikor meg valamit azért meg kéne magyarázni, például hogy honnan vannak hirtelen megint szuperfejlett technikai kütyüjeik szegény elárvult Joe-knak, akkor az csak úgy elfelejtődik.

Sebaj, gondolhatnánk, marad a jó kis háromdé meg az akció. Először is, nagyon értékelendő, hogy ezen technika minimalista felhasználástól lassan kezdünk eljutni a mélyebb kiaknázásig. Ez dicséretes hozzáállás. Viszont tessék már utánanézni annak, hogyan működik ez az egész. Mert a 3D-s mozi nézőjének nem ugyanúgy kell filmet csinálni! Ilyenkor el kell felejteni a gyors, közeli harcjeleneteket, mert a néző nem képes értelmezni a látottakat, és végül sem a 3D, sem az akció nem jön át neki. És még a legegyszerűbb, leghétköznapibb jeleneteket is máshogy kell beállítani, ha térélményt is akarunk, de nem akarunk zavaró kompozíciókat. Sajnos a G.I. Joe – Megtorlás alkotói ezt elfelejtették, és bár tolják szegény arcunkba a térmélység okozta örömöket fékezhetetlenül, a "kevesebb néha több" örökbecsűről pedig megfeledkeztek.

Ez persze nem igaz Bruce Willis teljesítményére, mert az mindenképpen csak a kevesebb kategóriába tartozik. Annak ellenére, hogy a plakáton már-már egy főszereplő helyén virít, nagyjából a film felénél bukkan fel először mint G.I. Joe-veterán, és közli, hogy még azt is megfigyelik, ha a seggét vakarja, úgyhogy ő már nem csinál semmit. És valóban, ehhez tartja is magát, a film hátralevő részében tényleg nem csinál szinte semmit. Nesze neked Willis-rajongó, az ő játékáért ezúttal ne menj moziba.

Persze azért lehet szeretni is ezt a filmet pár dologért. Például Henry Jackman zenéjében ezúttal sem lehet csalódni, bár nagyon nem újít eddigi szerzeményeihez képest. Van egy kettő sziporkázó aktuálpolitikai humorbomba, amitől az értelmesebbik fajta – ha van ilyen egyáltalán a nézőtéren – a térdét csapkodva könnyezik nevetés közben. És Dwayne "The Rock" Johnson. Nem tudom őt nem kiemelni, hiszen felé irányuló, szinte már kamaszlányos rajongásom leküzdhetetlen, mióta a Káosz Birodalmával visszavonhatatlanul belopta magát a szívembe… de gondolom ezzel kevesen vannak így, úgyhogy ő valószínűleg nem számít a pozitívumok közé, mert tény, hogy ez a mostani nem volt egy nagy alakítás a részéről.

Persze az alkotók fenntartják a következő rész(ek) elkészülésének lehetőségét, sőt, szinte biztosra veszem, hogy pár éven belül mozikba is fog kerülni. Remélhetőleg addigra kicsit jobban összeszedik már magukat.

Értékelés: 5/1

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu