Tolsztoj és Holsztomer. Szívet sajdító a történet, melyet a gróf mesél, és még inkább szívbe markoló a zenés játék, amellyel a Vígszínház kedveskedik az ő törzsközönségének. Már-már túlcsordulnak az érzelmeink, akár pityereghetnénk is egyet, ha nem szégyellnénk az ilyesmit nyilvános helyen, így hát unatkozunk, de csak picinykét, egészen kevéskét.
Mit bír el egy metafora?
Ezzel majdnem azt kérdeztem, mit bír el egy ló?
Mindent, de mindent, különösen, ha derék igavonó, mint a Holsztomer meséjében, akit világra szülnek, megedzik, mint az acélt, fölszerszámozzák cifra istrángokkal, megkeresheti a maga kancáját is, aztán kiherélik, ahogy kell, hogy csak bámul utána az üres semmibe. De mindenbe bele lehet törődni, még az üres semmittevésbe is; jó sokáig gyötrik aztán a barmot, agyagba döngölik, mint vénülő ifjak deresedő elődeiket, elverik néhányszor, mint szódás a lovát, végül levágják, mint a semmirekellő, mihaszna lovacskákat szokták, hogy virslit csináljanak belőlük.
Lósors? Sors bona, nihil aliud.
A ló is ember. Mit sem tudunk persze arról a magunk magas tudományával, hogy is nézhet ki mindez a másik oldalról, amonnan, a felcsatolt szemellenzők mögül.
Szép metafora, gazdag metafora. Annyira gazdag, hogy már-már szétfeszíti az ember gyerekének kebelét. Akkor aztán jön a baj, elég megálljt parancsolni a fránya érzelmeknek.
A Vígben az irodalmi metafora kibontásának zenés mutációját látjuk. Jurij Rjasencev verseire, Szergej Vetkin zenéjére, Mark Rozovszkij adaptációja nyomán megelevenedik és előüget egy egész lóvilág. Szilaj csikóménes hullámzik körbe-körbe. Feszes ütemre vágtáznak elő a szilaj paripák, a lómustrakor meg, mikor a sárga csizmás herceg hátast választ magának, igazán szép lóparódiát láthatunk Kolovratnik Krisztiántól. Csuda mulatságos, ahogy egy öntudatos lóci duzzogva átvonaglik a színen. Szeriőz koreográfia, rituális pataemelgetés, hogy válaszolhasson neki a paripacsapat földübörgő szólama. Sztepptánc patazenére, döndülnek, dübörögnek a deszkák, lótömegek hullámzanak, és lószólók zöttyentik magába a megszeppent publikumot. A színpad megszüntetve-megőrizve egy egész lóuniverzumot mutat, szalmaboglyából kibomló alakokat, háncscsomókból fölcsapódó tüzes paripa-sörényeket, fölcsapott-fölcsapódó lófarkakat. Én meg már menet közben érzem, nem leszek képes visszagyömöszölni az előtolakvó nemes veretű mondatokat, akkor aztán holttestemen át fujó paripák száguldjanak a kivívott diadalra, s még egy szót se szóltam az elősettenkedő öreg gebéről, Foltosról, aki úgy, de úgy tud nézni azokkal a nagy, hűséges lószemeivel.
Nem jó sors a lósors, na.
A Jasznaja Poljana-i udvarházban, hátul, a kvaszfőző épületek mögött a muzsikinges grófnak volt alkalma behatóan megfigyelni a lovacskák, a fák s egyéb élőlények természetét, életét, halálát. Az utóbbiról egyenesen arra a megállapításra jutott, hogy "a fa békésen hal meg, becsülettel és szépen, mert nem hazudik, nem gyötrődik, nem fél, nem siránkozik". (Levél A. Tolsztajához, 1858.) S bár a Holsztomer meséjét ajándékba kapta, azonmód papírra is vetette, aztán évtizedekig szöszölt rajta, s még akkor se volt teljesen megelégedve az opusszal. Elég merész vállalkozás lehetett hát Mark Rozovszkijtól a kisregényt zenés játékká adaptálni a másság embert (lovat?) próbáló hatalmáról, a tulajdonlás és a természettől kapott végtelen szabadság dichotómiájáról.
Van-e alázatosabb formátumos színész, aki ezt az egész bonyolult lovászati konglomerátumot meg tudná testesíteni, mint Garas Dezső? Aligha. S van-e együttes, amely e nagyszabású létfilozófiai víziót ilyen egységben, ilyen profizmussal el tudná játszani, táncolni, át tudná lelkesíteni? Alig hihető. Mert itt mindenki s minden a helyén, példának okáért a színpadot beborító és igen jól hasznosítható háncstömeg (díszlet: Khell Csörsz), bele lehet bújni, kazalba lehet hányni, odébb lehet villázni peckes favillákkal (mostanság a színpadra hányt-szórt-rakott-halmozott anyagok és tömegek odébbtakarítása dívik, mint egykor a pancsolás), s belefeledkezhetünk Horgas Ádám igen feszes és csinos koreográfiájába is, az Atlantis Színház táncosainak profizmusába, aztán a színészi összjátékba, Hegedűs D. Géza laza, öntudatos hercegének perfekt eleganciájába, Igó Éva hercegi szeretőjének tündökletes nevetésébe, Gyuriska János humorába, Borbiczki Ferenc tábornokának mackós dörmögésébe, Rajhona Ádám főlovászának kéjes kegyetlenségébe. És akkor ideje végre szólni a meséhez simuló, fülbemászó muzsikáról meg a Sztevanovity Dusán átültette snájdig dalszövegekről is, amelyekben csak botor kukacoskodók kereshetnek filozófiai dimenziókat vagy settenkedő kételyt. A társulat nagy része egyébként is pompásan veszi a zenei akadályokat, Kútvölgyi Erzsébet éneke belőlem már-már előhívta az egykori slágert, a Kenyérdalt, ami majdnem ugyanígy, majdnem ugyanennyire volt szívbe markoló valamikor réges-régen.
Marton László rendezéséről leginkább valami köszönetfélét illene elrebegnem, mert Lev Nyikolajevics meséje Adyhoz igazított újra, akitől, jól tudjuk, egyszer úgyis minden ellovan.
Csak a ló kérdez, szelíden: "Hát mi lesz ebből, tekintetes úr?"
