A második Marigold Hotel

Kevesebb poén, és több sablondráma – ebben változott A második Marigold Hotel az elsőhöz képest. Ugyanakkor tagadhatatlanul jó érzés kedvenc nyugdíjasainkat újra látni, és megtudni, merre halad az életük. Hiszen hatvan felett is van élet!

 Az első rész sikerén felbuzdulva ismét lehetőséget kapunk arra, hogy belelássunk szeretett nyugdíjasaink indiai életébe. A Marigold Hotel sikeresen vette az akadályokat az utóbbi nyolc hónapban (senki sem halt meg), Sonny (Dev Patel) és Mrs. Donnelly (Maggie Smith) úgy döntött, ideje terjeszkedni, és megalapítani a második Marigold Hotelt. Sonnynak azonban nemcsak karrierje szempontjából fontos az elkövetkező néhány hét: Sunaina (Tina Desai) és ő házasodni készülnek. Persze az esküvő és a terjeszkedés nem megy kalamajkák és drámai szituációk nélkül, közben pedig a Marigold Hotel lakóinak is meggyűlik a baja az élettel.

Az első Marigold Hotelt személy szerint végignevettem, miközben elgondolkoztatott. A színészek mind kiválóak voltak, laza eleganciával hozták a rájuk osztott szerepeket, az elmúlást pedig hol bájosan, hol komolyan, hol fekete humorral mutatták be. Kiváló egyveleg volt egy színvonalas szórakozáshoz. A második Marigold Hotel, ha nem is egészen más, de az alapvető esszenciáját tekintve igen: valahogy sokkal melankolikusabbra sikerült, mint az előző rész, a szereplők drámáit már kevésbé könnyedebben mutatta be. Emiatt természetesen nem lett rossz (nem is kell annak lennie, pusztán azért, mert komorabb), de valahogyan azért veszített a színvonalából.

Ez talán annak köszönhető, hogy néhány meghatározó szálon érződik az izzadtságszag, ezért ráadásul sablonosnak is hat, pláne az első részhez képest. Ez alatt leginkább a Dench-Nighy páros (nem) kalandjait értem, náluk úgy éreztem, hogy hiába bájos és kedves mindkét karakter, a történetüket elhúzták, mint a rétestésztát, pusztán azért, hogy legyen még benne drámai elem. Csak így inkább nyögvenyelős lett – hiába szeretem mindkettőjüket színészként, szereplőként egyaránt. Szerencsére nem minden történetszál ilyen erőltetett, Mrs. Donnelly sokkal drámaibb helyzetét például gyönyörűen sejtették, és a Sonnyval való kapcsolata is abszolút kiteljesedett, maga a szereplő pedig hatalmas jellemfejlődésen ment keresztül az első rész eleje óta, jó érzés volt látni – ezért éri meg folytatásokat csinálni egy amúgy lezártnak látszó történethez.

Bár a cselekményszálak némelyike kifogásolható, a humor pedig kisebb szerepet kap ebben a részben, valami nem változott, ez pedig a visszatérő színészek tehetsége és laza eleganciája. Mindannyian tökéletesen hozzák a szerepüket, Sonny dobálja a szóvirágokat, Mrs. Donnelly egyszerre törődő és mogorva, Evelyn (Judi Dench) törékeny és bájos, Douglas (Bill Nighy) kicsit „szerencsétlenke”, viszont nagyon jó ember, Norman (Ronald Pickup) „vén kujon” is, meg nem is, Magde (Celia Imrie) pedig csak úgy hódítja a férfiakat. Az új színészekkel kevésbé voltam kibékülve. A legújabb nagy név, Richard Gere körülbelül úgy játszott, mint egy sármosan mosolygó fadarab, Tamsin Greig pedig vagy nem kapott elég teret ahhoz, hogy bármi extrát nyújtson, vagy nem is tudott volna. Még szerencse, hogy nem rajtuk volt a hangsúly.

Szerencsére megmaradt az indiai és az angol kultúra bemutatásnak egyensúlya: a tipikus angol jellemek egy dinamikus és színes környezetben próbálják kiteljesíteni az életüket, és ez a két világ kiegészíti egymást. Nem a kontrasztot láthatjuk, hanem a harmóniát, miközben egyik kultúrát sem tolják az ember képébe, mindkettő teret kap. (Ráadásul a második Marigold után eljátszadozol majd azzal a gondolattal, hogy be kéne iratkozni egy indiai tánctanfolyamra, ezt garantálom!)

A forgatókönyv hibái ellenére nem tudom nem szeretni A második Marigold Hotelt. Hiába sablonosabb a történet, jó érzés a „régi ismerősöket” újra látni, hiába érződik, hogy ez már a második rész (a folytatásoknak gyakran megvan ez az átka), az jó, amire újra megtanít. Hatvan felett is van élet – és sosem késő újrakezdeni.

Szerintem: