A nagy fehérség

  • Vörös Adél / PORT.hu

Mark Mothersbaugh zenéje olyan gyönyörű, hogy már csak miatta is érdemes megnézni egy filmet.

A nagy fehérséget más miatt is: eredeti, ötletes vígjáték némi Coen-beütéssel (nem nehéz felfedezni a hullás-havas-problematikában a párhuzamot a Fargóval), pontos színészvezetéssel, hálás szerepekkel és fantasztikus alakításokkal. A fordulatos kis mese természetesen már épp elég ok színészeinknek arra, hogy lubickoljanak a szerepükben, ezért lesz Mark Mylod filmje igazi jutalomjáték mindannyiunk számára.

Robin Williams tartja magát saját hagyományaihoz, jól bevált figurájának bőrébe bújt, azaz a szeretnivaló kis szerencsétlenébe. Az pedig nem szerencsés, ha akkor vagyunk szerencsétlenek, amikor ismeretlen halott férfiakkal kapcsolatos ügyességi mutatványt kell bemutatnunk eltűnt testvérünk halálesetének bizonyítása érdekében. Persze Paul Barnell (Williams) szegény erre rákényszerül, hiszen kényszeres feleségét szeretné megfelelő pszichiátriai kezelés alá vetni (Holly Hunter tüneményesen meghökkentő a csipogó nej szerepében). Ehhez pedig pénz kell, amihez jócskán hozzásegítené, ha eltűnt öccse "végre" halottnak nyilváníttathatna - a biztosító meg fizetne. Hogy, hogy nem a sors az útjába sodor egy, az alaszkai hidegben szépen tartósított hullát a szeméttárolóban, és hát ki lenne az, aki nem használná ki a lehetőséget, hogy egy ismeretlen férfi holttestéből saját testvérének felismerhetetlenségig összeroncsolódott hulláját hozza létre...

Amennyire irreális a helyzet, annyira hitelesen mutatja meg a rendező szereplőinek kisszerű, abszurd, ám összességében kedves és emberi világát. A beteg asszonyka, a hófödte tájon egy snowboardon hullát tuszakoló Williams és a biztosítótársaság mindenre elszánt, hasonlóan szerencsétlen sorsú ügyvédje (Giovanni Ribisi, akárcsak mindig, magasra teszi a mércét még egy mellékszerepben is) - mind-mind egy sötét, de korántsem éjfekete humorú, bájos kis történet főszereplői. Nem beszélve Woody Harrelsonról, akinek nagyon jól áll a semmiből előbukkanó kócos, agresszor testvér szerepe. Ez a nagy fehérség nem rejt rettenetes titkokat, mint a Fargo, itt a mészárlás is emberléptékű (már ha van ilyen, mindenesetre az ábrázolás mikéntje inkább a helyzetkomikumot, mintsem az ördögit, a borzalmat helyezi előtérbe).

Ha ilyen lenne az amerikai vígjáték, azaz A nagy fehérség a műfaj egyik tipikus darabja lenne, az rengeteg csupa jó következménnyel járna. Például Mark Mothersbaugh sem bírná munkával.