A nosztalgia modoros bája

Erdély után a Bánság felé fordult a román rendező múltat kutató szeme, s ott is megtalálta kedvenc, érzelgős, a történelem sodrában elfelejtett témáit.

Radu Gabrea érdekes hibridje a kortárs román filmkészítésnek: egyrészt témaválasztás tekintetében nagyon tudatosan épít életművet, a térség történelmének olyan, elfeledettnek hitt sztorijait válogatja adaptációi alapanyagául, ami a többségi nemzet kultúrájával szemben vagy mellett a legérdekesebb (romániai zsidók, szászok); ugyanakkor színészvezetőként, vagy a mise-en-scéne tekintetében korántsem tűnik ilyen tudatosnak, sőt, néha határozottan az az érzésünk lehet, hogy tapasztalata ellenére nem mindig ura az általa írt és megrendezett forgatókönyvnek. Ez a furcsa kettősség kísért a Lindenfeld esetében is: egyrészt A lefejezett kakas (mára szinte eltűnt) erdélyi szászai, vagy a Gruber utazása (szintén eltűnt) ókirálysági zsidói után most egy kihalt bánsági sváb faluba, Lindenfeldbe (Karánberek) cipeli kameráját; viszont a negédes érzelgősséget ezúttal sem sikerült levetkőznie, sőt, színészei időnként igen alulinstruáltnak tűnnek. Így aztán a legendás többnyelvű bánsági kultúrára való emlékezés helyett egy szomorkásan romantikus történetet kapunk, aminek az az üzenete, hogy „sohasem késő”. Vagy „mindig is késő volt” – ez sem tiszta, sajnos.

2005-ben vagyunk, Frankfurtban, ahol Uli Winkler (Victor Rebengiuc), egy nagyvállalat főnöke véletlenül elcsíp egy riportot a tévében. A műsor egy bánsági német faluról, a címben szereplő Lindenfeldről, szól, végigzongorázik annak alapításán, aranykorán és szomorú végnapjain: mára a település teljesen kihalt, zéró lakosa van. Ulit nosztalgiahullám kapja el: kiderül, hogy onnan származik – és máris visszaugrunk Gabrea kedvenc periódusába, a második világháború végébe, amikor épp bejöttek az oroszok, hogy elvigyenek minden hasznosítható embert a faluból szocializmust építeni. Uli ebből a helyzetből szökik meg, de látjuk azt is, akit azóta sem tudott elfelejteni: egy Helga nevű lányt. Miután Alzheimerrel diagnosztizálják, Uli (és hűsége sofőrje, Borisz) egy hirtelen ötlettől vezérelve hazautazik az immár elhagyatott faluba. Mit ad isten: találkozik az öreg Helgával (Victoria Cociaș), és azon kapja magát, hogy a hatvan éve eltemetett érzelmeket megpróbálja újraélni. Elhatározza, hogy nyugdíjba vonul és tetemes összeget fektet be a falu rehabilitálásába, ezért fia felbéreli a temesvári német színház rendezőjét, Oskart (Mircea Diaconu), hogy produkáljanak egyfajta Goodbye, Lenines színjátékot az öreg számára, hogy az megelégedve térhessen haza.

Hiába Victor Rebengiuc az egyik legnagyobb élő színész a régi generációból, hiába dob fel Mircea Diaconu nagyszerű jutalomjátékával minden jelenetet, amibe beleírták, hiába gyönyörűek a tájak és a szellemfaluról készült képsorok, a Lindenfeld ugyanattól a dramaturgiátlanságtól szenved, mint a szintén nagyon fontos témáról szóló Lefejezett kakas, s ugyanattól a futtában összetákoltságtól esik szét, mint amitől a Három nap karácsonyig is vérzik. Itt van például a filmzene, ami mindössze az amúgyis unásig ismert Pachelbel-féle D-dúr kánon, vagy ötféle hangszerelésben ismételgetve. De az is vicces, hogy a múltban még mindenki németül beszél, a jelenben viszont románul. Ezzel nem is lenne baj, el tudnánk fogadni, mint filmnyelvi egyezményt, csakhogy Gabrea valamiért megpróbálja megmagyarázni (kb. azzal, hogy a főhős egy adott ponton kijelenti: „de rég beszéltünk románul, hadd próbáljuk meg!”). De a film vonalvezetése is erősen egyenletlen: egyszer még borzasztóan cukormázas, a másik pillanatban viszont szinte menzelesen karneváli akar lenni, de a sztori eme regiszterei köszönő viszonyban sincsenek egymással. Időnként villan ugyan egy-egy szikra a két veterán főhős között a vásznon, de hamar hamvaiba is hull, s a lomha vágás és az érdektelen képi világ sem segít túl sokat.

Jóindulatú, újfent fontos és izgalmas témát feldolgozó, de esztétikailag félremért, felemás és túlontúl érzelgős adaptáció lett a Lindenfeld (is). Ha viszont valakinek edzett az epéje az efféle geronto-nosztalgiára, valahol a mélyben tényleg felsejlik ezeknek az érdekes, tájainkról már szinte teljesen elvándorolt vagy kihalt népeknek a fájdalmas története, s már csak ezért is érdemes megnézni a rendező épp soron következő művét. Ezúttal pedig szeretném megragadni az alkalmat, hogy azt kívánjam az erdélyi magyaroknak és a többi nemzetiségeknek: ne csináljon rólatok filmet Gabrea. És nem azért, mert nem tudna jó filmet csinálni. Hanem mert ezek a sztorik mind egyformán szomorúak.