A postás mindig délben harangozik

  • (efes) / PORT.hu

Két hét alatt másfél Magyarországnyi francia látta ezt a filmet, melyben tulajdonképpen saját magukat röhögik ki: a dél-franciák az északiakat, az északiak a délieket, a nyugatiak mindkettőt, a hegyvidékiek meg úgy "en bloc", az egészet. Ez a siker azonban nemhogy megosztotta a franciákat, hanem inkább összekovácsolta, hiszen a film alapvető tanulsága az, hogy milyen jó franciának lenni. És azt kell mondjam: tényleg jó lehet franciának lenni...

A postás

A Moldova György által leírt 'hülye' jelző fokozásában az előkelőnek tán nem mondható "legközépsőbb" szintet érte el ez a tiszteletreméltó foglalkozás, hülye, hülyébb, leghülyébb, rendőr, postás, vasutas, bár itt a célkeresztben elsősorban a vasutasok álltak (Akit a mozdony füstje megcsapott...). A Posta, a vasúthoz hasonlóan, szintén állam az államban, dolgozói sajátos külön kasztot alkotnak a közalkalmazottakon belül, a sajátos belső hierarchiát alapos szabályrendszer szabályozza. Mindig is fura fazonok gyűjtőhelye volt a cég. A viszonylagos szabadság vonzó volt a bohém alkatú figuráknak, sok elvetélt egyetemista, alkotásból kisiklott művész is tekerte az ormótlan postásbiciklit, olykor be-betérve egy sarki kocsmába bedobni egy kisfröccsöt, hogy ne legyen olyan nehéz a táska. A kliensek is gyakran behívták a postás bácsit egy kávéra, néhány szóra, tojáslikőrre. Volt romantikája ennek a munkának, hiszen - persze, csak az emblematikus kézbesítőknek- nem kellett egész munkaidőt irodában tölteni, kora reggel dugig tömött táskáikkal kiröppentek a világba, hogy az emberekhez elvigyék a leveleket, pénzt, csomagot, híreket. Küldetésnek is érezték ezt sokan. Az internet és telekommunikáció előtti korban a postások fontos közvetítői voltak az információnak, jelentőségük, mítoszuk mára jelentősen megkopott. De talán él még, hiszen elég csak kinézni a gangra, milyen örömmel totyog sietve beengedni a postást a szomszéd nyugdíjas néni. Még manapság is sok embernek egyike a kevés élő külvilági kapcsolatnak a postás, a vegyesboltos és a körzeti orvos mellett. Így volt ez mindenhol, ahol Posta működött. Az Isten hozott az isten háta mögött című film főszereplője Philippe Abrams egy postamester, akit egy balszerencsés ügylet miatt a vágyott Riviéra helyett valahová fel, a szörnyű hideg és távoli Északra küldött szolgálatot teljesíteni a francia állami Posta.

Önismereti nyelvi tréning, franciáknak és nem franciáknak

A film alapvetően a déli és északi francia életmód, nyelvi dialektus, kultúra és maguk, az emberek különbözőségének dinamikájára épít, erősen kihasználva a meglévő előítéletekben rejlő komikumot. Nagyon erős a film nyelvi síkja. Mennyire különböző az északi és a déli francia nyelv, olykor percekig beszélhet egy északi francia franciául egy provance-i franciának, hogy az akár egy kukkot is megértsen belőle. Fordító legyen a talpán, aki a filmben adódó rengeteg lefordíthatatlan elhallásból, félrefordításból, speciális tájnyelvi szavakból álló francia szöveget át tudja érték- és minőségarányosan ültetni beszélt magyarra, hiszen itt nem arról van szó, hogy egy palóc beszél egy makóival, még csak arról sem, hogy egy moldvai csángóval. Én ugyan nem tudok franciául, mégis bátorítok minden franciául nem tudót, hogy ne riassza el ettől a filmtől, hogy nem fogja érteni a szóvicceken alapuló humort. Franciául tudóknak, tanulóknak pedig kötelező a film, ez gondolom, evidens.

Szumma

Persze, ahhoz, hogy ez a szó szerint nem értett verbális humor mégis működjön, ehhez nagyban kell a vérbő és életteli karaktereket alakító színészek hatásos komédiázása is. A francia vígjátékok esetében megszokott széles gesztusokkal, nagy grimaszokkal operáló, mi tagadás, máshol néha már idegesítő bohóckodást látjuk ebben a filmben is, főleg a főszereplő Abrams postamestert alakító Kad Meradnál, de az, hogy itt nem idióta franciákon, hanem szerethető és szeretni való embereken kell röhögnünk, azért nagyban megkönnyíti a befogadást. Egyrészt szerintem ez az oka a nagy francia sikernek is. A másik főszerepet, Antoine-t, a kissé pityókás északi postást is alakító rendező-forgatókönyvíró Dany Boon valódi emberekről mesél igaz történetet, amely minden egyes részletében hordozza a mai Franciaország valóságát, mindenféle komolykodó hiperrealizmus, brutális dokumentarizmus nélkül, ám annál több bájjal, bölcsességgel és szeretettel. Nem kelt viharos nagy érzelmeket a film, nem kóvályog utána napokig a néző, nem "nagy" film ez, hanem egy kedves, csendes mese, egy igazi "feelgood" mozi. Nekünk, magyaroknak azonban egy manapság különösen fontos tanulsággal szolgál: a film kristálytisztán mutatja meg, hogy a látszatra, szóra, gondolatra különböző, de azonos nemzetbe tartozóak mennyire könnyen el tudják fogadni egymást, úgy hogy ehhez tulajdonképpen semmit nem kell feladniuk.

Kinek ajánljuk?
- Franciául tudóknak és tanulóknak.
- Békétlenkedő magyaroknak, még ha nem is értenek franciául.
- Tavaszi fáradtságban, kimerültségben, depresszióban szenvedőknek.

Kinek nem?
- Valami pörgős akciófilmre váróknak.
- Horror-rajongóknak.
- CGI-függőknek.

8/10