A rutin könnyű gyümölcsei

A Viharsziget fájóan rutinos munka. Kerek, szépen elmesélt, se nem túl izgalmas, se nem szemfájdítóan unalmas thriller. Van itt kimunkált, történelmi múlt, családi trauma, következetesen felépített történet, ügyes fordulatok. Egy zsenitől azonban ez a hideg tökéletesség arculcsapással ér fel.

A zsenialitás talán legnagyobb átka az elvárás. Egy zsenitől ugyanis a szépen elvégzett munka szinte arculcsapással ér fel, a néző éhezik a kivételesre, a szabálytalanra, a megfoghatatlanra. Valamire, ami napokig nem hagyja nyugodni. Ami kibillenti kényelméből. Scorsese nem fukarkodik e tekintetben. A taxisofőr, a Dühöngő bika, a Krisztus utolsó megkísértése vagy az epikusan hömpölygő Nagymenők mind igazi csemege. De még ilyen volt a vitatható, kikezdhető New York bandái is.

A Viharsziget azonban sokkal inkább a korrekt mestermunkák közé tartozik. Amilyen korrekt volt A tégla remake-nek, vagy a Shine a Light koncertfilmnek. Úgy tűnik, mintha az öregedés inkább a szabályos, hiba nélküli alkotásokat hívná elő a Mesterből így a hetven felé közeledve, és levagdosná a kísérletezés vadhajtásait. A rutin gyümölcsei talán már csábítóbbak a zsenialitás nyűgeinél.

A Viharsziget ugyanis fájóan rutinos munka. Kerek, szépen elmesélt, se nem túl izgalmas, se nem szemfájdítóan unalmas thriller. Még csak nem is a műfaj szokványos, futószalagon készülő darabjai közé tartozik, hiszen van itt kimunkált, történelmi múlt, családi trauma, következetesen felépített történet, ügyes fordulatok. Ám mindez a hűvös tökéletesség nyelvén, gördülékenyen, akadálymenetesen. Olyannyira, hogy már ettől kezdünk unatkozni.

Leonardo DiCaprio hibátlan alakításától, attól, hogy még Mark Ruffalo sem szürkébb a ballonkabátjánál, és hogy a kiugró mellékszerepekért felelős Jackie Earle Haley is teszi a dolgát: reszelős hangjával, torz arcával odailleszti a puzzle megfelelő darabját. És akkor még nem beszéltünk a mostanság kissé visszahúzódott Ben Kingsley-ről vagy az egyszerűen tévedhetetlen Max von Sydow-ról. Jó őket látni, hallani, ám a sok, egyenként kidolgozott szín egyesülve mégiscsak a fehér sterilségét adja ki. Borzongás, katarzis helyett a becsüs hangját halljuk magunkban. Tudjuk, hogy melyik mozdulat, melyik gesztus mennyit ér a honorlistán.

Mégis mi az alapvető baj a kiváló színészekkel megpakolt, önnön szörnyűségeinket, a nácizmus láthatatlan, bőr alá bekúszó bűneiről szóló, az őrület mibenlétét boncolgató művel? A tökéletesség még bocsánatos bűn lenne, az viszont már kevésbé, hogy a film még a kérdésfelvetésig sem jut el. Csak imitálja azt. Megvillantja a nácizmus barakkjait, de az illusztráción túl nem igazán érdekli a probléma.

Mesél az emberi tudat kiszámíthatatlanságairól, de megelégszik azzal, hogy beillesztheti egy szokványos történet kereteibe, melynek utolsó, mindent eldöntő csavarja ráadásul nem is okoz különösebb meglepetést. Talán csak az utolsó jelenet hirtelen jött patetizmusa, mélységet sugalló dilemmája. Hogy vajon miért kell ez ide? Hogy a hős hős maradjon erkölcsileg is, miközben a problémát hagyja elszivárogni?

Igazából díszlet itt minden: az őrület, a kétségbeesés, a tömegméretű gyilkosság felfoghatatlansága, önnön labirintusunk. Scorsese nem tagadja: szórakoztatni akar. Igaz, azt mesterfokon. És mi szórakozunk is. Gondtalanul ijedezve a diétás kóla ízével a szánkban. Majd gondolkodást mímelve hagyjunk magunk mögött az egészet.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu