A szegény ember Gladiátora

A római trehány népség volt, komplett légiókat és tömör arany sasokat hagytak szanaszét Európában, ezek közül is a leghíresebbet a gyanús testfestéssel bíró piktek között, akik döbbenetes hasonlóságot mutatnak egy vidéki festékgyárba szervezett rockerek–punkok-tömegverekedés résztvevőivel. A sas című filmet leginkább alacsony vérnyomású néprajzkutatóknak ajánljuk.

Ez a bizonyos aranyból készült sas, ami a Legio Nona Hispana, azaz a kilencedik hispán légió jelvénye volt, joggal izgatja a filmesek, tévések és szépírók fantáziáját, hiszen a sztoriban minden megvan, ami egy nagyszabású hőskölteményhez kell: menetelnek a rettenthetetlen római harcosok bele a nagy skót felföldbe, megküzdenek az elemekkel és a rájuk rontó barbárokkal, majd szépen lassan elfogynak, utolsó emberük meg szorongatja a madárkát egyre, míg le nem fejezi valami baltás-szakállas-festett állat.

Kár, hogy ebből egy szó sem igaz, sőt, a mai állás szerint a légió nemhogy nem veszett el 117 körül, de Európa-szerte megtalálták nyomaikat 120-ból, szóval A sas és az azt megelőző Kilencedik légió című film puszta fabrikáció, a történelemhez annyi közük van, hogy a rómaiak valóban nekimentek Britanniának, slussz. A sas egyébként nem hivatalos folytatása a Kilencedik légiónak, csak azért nem árt megemlíteni, mert az előzményeket foglalja össze, ha valaki nagyon bele el akar merülni a történetben, nézze meg otthon, mielőtt beül a moziba.

A javarészt Magyarországon forgatott, és zavarba ejtően sok ismerős (értsd: magyar) arcot felvonultató A sas leginkább egy elcseszett néprajzos vizsgafilm és egy közepes akciófilm szerelemgyereke, amiben a főszereplőnek olyan vastag nyaka van, mint Fekete László hivatásos erős embernek, de sokkal kevesebb kisugárzása. A történet meg annyi, hogy a Channing Tatum alakította főszereplő apja volt olyan semmirekellő, hogy egyedül nem verte le a rárontó barbár hordákat, és elhagyta A sast, emiatt a fiát kitiltották a korabeli tisztiklubból, és még akkor is ezzel szívatták, amikor egy szál pendelyben vert le egy harci szekéren üvöltöző, megkergült druidát és népi együttesét Hadrianus falától nem messze. El köll menni a sasért, dörmögi maga elé a katona, s lőn, fog egy rabszolgát, és elindul.

A jelenlegi Skócia területén bóklászó római katona kalandjaiból megismerjük a forgatókönyvíró gyermeteg elképzeléseit a pikt törzsekről (koszos, odvas fogú nyomorultak, gyanúsan szoknyára hajazó gatyákban, fejükön medvemaszkokkal és/vagy zsíros hajfonatokkal, legrosszabb esetben tetőtöl-talpig szürkére festett punkoknak tűnő vademberek) és mindennapjaikról (vedelnek egész álló nap, nem mosakodnak, gyerekeket ölnek, rómaiakat fejeznek le), valamint kiderül, hogy Skóciában a) kurva hideg van, b) nagyon sok nyírfa nő, c) négy nap alatt át lehet szelni közepes tempójú futással, zokniban és d) a Felföld valóban gyönyörű.

A film tempója egyenetlen, az elején kicsit meglódulunk, utána egy órán át nagyjából semmi nem történik, hogy aztán a végén eszeveszett rohanásba kezdjen mindenki, kameraman, ló, pikt harcos, aranysas robog tökön-paszulyon át a Fal felé, de nem áruljuk el, ki ér oda leghamarabb. Kevin Macdonald rendező 2000-ben még Oscar-díjat nyert Egy szeptemberi nap című dokumentumfilmjéért (a müncheni olimpiáról szól), aztán 2006-ban nagyon sokat dicsérték (joggal) az Utolsó skót királyért, így teljesen érthetetlen, mit keres a neve A sas stáblistáján.

A film mellesleg nemcsak a bugyuta történet, hanem az ő teljesítménye miatt is idegesítő – azok a jelenetek, amikben egymásnak feszülnek a rómaiak és a festett betyárok, csak arra jók, hogy megfájduljon a fejünk, mert a kamerát állandóan rángatják, egy tisztességes kibelezést nem lehet látni rendesen, mert olyan közel vagyunk az akciókhoz, hogy minden összemosódik.

Unalmas, lapos, érdektelen film lett a Sas, hihetetlenül ostoba szereplőkkel és egy olyan rendezővel, aki az utolsó percig nem tudta eldönteni, hogy akkor most akciófilmet vagy egy történelmi drámát akar forgatni, és megelégedett egy gyenge Gladiátor-klónnal. Értékelés: 3/10.