„A színpadba és a festésbe is szerelmes vagyok!” - Találkozás Galla Miklóssal

  • Novics János / PORT.hu

Nem kell bemutatni, hiszen mindenki ismeri. Vagy talán mégsem? A napokban jelent meg Galla Miklós önéletrajzi könyve, Jé, Galla is ember! címmel, amelyben őszintén vall az életéről és pályájáról. Abban a kiváltságos helyzetben volt részem, hogy személyesen látogathattam meg a szerzőt otthonában, ahol aztán szó esett zenéről, abszurd humorról, színházról, Pythonról, és egy kicsit beavatódtunk a Galla-lélek rejtelmeibe. Nagyinterjú a hazai abszurd koronázatlan királyával.

Keveset lehet tudni a médiából az életedről, mi inspirált most mégis arra, hogy belevágj egy önéletrajzi könyvbe?

Pontosan az, hogy úgy éreztem, vannak fehér területek az életemben, amelyek ismeretlenek a nyilvánosság számára, és talán érdekesek lehetnek. A velem készült interjúkban például sohasem volt szó a gyerekkoromról, a szüleimről, de a betegségemről sem nyilatkoztam korábban.

Másrészt úgy éreztem, ha leírom az emlékeimet, akkor újra átélhetem őket. De az is szerepet játszott, hogy így nem szállnak el az emlékek, a könyvben minden megmarad, amit átéltem.

Mint egy ékszerdobozban az ékszereket, birtokolni tudom az emlékeimet. Birtoklási vágyból írtam, hogy létrehozzak egy fizikailag létező tárgyat, amiben benne van az életem.

Visszaemlékezést akkor szoktak írni, ha lezárul egy korszak. A te életedben is lezárult valami?

Nem, erről szó sincsen, nem egy korszakzárásnak szánom a könyvet, hiszen le is írom benne, hogy szeretném folytatni az eddigi tevékenységeimet. Persze, ha majd jönnek új élmények, akkor kiegészíthető lesz a kötet, bővülhet új fejezetekkel. John Cleese, a Monty Python csoport tagja, aki az egyik példaképem, szintén most jelentette meg az életrajzát. Izing Robert fordítja magyarra, én lektorálom. Érdekes egybeesés, de mivel én Cleese-nél 19 évvel fiatalabb vagyok, az én esetemben semmiképpen sem tekinthető az életrajz valamifajta lezárásnak.

Mi az oka annak, hogy ilyen keveset beszéltél az életedről korábban? Visszahúzódó alkat vagy?

Talán a fő okai ennek az újságírók, akik sosem kérdezték meg azokat a dolgokat, amiket most leírtam.  Én arra válaszolok, amit kérdeznek, és amiről azt érzem, hogy valakit érdekel, és miután nem kérdeztek, ezért nem nyilatkoztam. Persze arról többször szó esett, hogy miért nem használok mobiltelefont, vagy miért nem vezetek autót. De például a daganatos betegségemről a kilencvenes években azért sem beszélhettem, mert a családdal közösen úgy döntöttünk, hogy apukám előtt titokban tartjuk. Segíteni úgysem tudott volna rajtam, és nem akartuk, hogy aggódjon miattam 80 évesen. Amíg élt, a sajtónak nem beszélhettem róla, nehogy megtudja.  A L’art port l’art szétválásáról pedig azért nem beszéltem, mert nem érett meg rá az idő. Ha kérdezték, azt feleltem, hogy egyre több nézeteltérésünk támadt és egy idő után terhessé vált számomra, de a részletekbe nem mentem bele.

De ha jól tudom, és ezt a könyvedben is írod, nemrégiben újra felvettétek a kapcsolatot Laár Andrással.

Igen, még a könyv megjelenése előtt kibékültünk e-mailben, de azóta létrejött a személyes találkozó is. Abszolút szívélyes, pozitív, derűs hangulatban beszélgettünk, minden felmerülő kérdésben egyetértettünk és jókat röhögtünk, mint régen.

Akár az is szóba jöhet, hogy a közeljövőben újra együtt fogtok dolgozni?

Erről még nagyon korai lenne beszélni. Hiszen a barátságunk is úgy indult, hogy előbb beszélgettünk, s csak később kezdtünk el közösen számokat írni. Nem olyan módon, mint John és Paul a Beatlesből, akik fizikailag együtt voltak dalszerzéskor, hanem úgy, hogy adtam neki kazettán zenét, ő pedig otthon írt hozzá szöveget. 

Ha nem ismered meg a Monty Pythont vagy a Cook-Moore párost, akkor is rátaláltok erre az abszurd humorra?

Hogyne, szerintem igen, hiszen az indulásunknak semmi köze nem volt a Pythonhoz, András abszurd versikéin alapult az együttműködésünk. Jelenetek a költő életéből- ez volt az első estünk alcíme. Ezek a versek voltak a genezisei a műfaj magyar megszületésének. Ő volt a Költő, én pedig konferáltam, és én lettem az ellenfigura, aki a verseit kritizálta, ebből lett a Lektor-jelenet.

Sokáig a zene volt meghatározó az életedben, aztán, ahogy írod, észrevetted, hogy a színpadon derül rajtad a közönség. Nem bántad meg, hogy végül is nem zenész lettél, hanem humorista?

Fenyő Miklós mondta egyszer, hogy az ember szerelmes a sikerbe. Azaz ha valamiben sikeresek vagyunk, akkor abban az irányban kell elkezdenünk mozgósítani az energiáinkat. Amikor 1987-ben a Közgázon egyértelműen kiderült, hogy imádnak ebben a szerepkörben, kötözni való bolond lettem volna, ha ennek ellenére mindenáron erőltetem a zenélést. A siker tehát befolyásolja az embert a fontos döntéseiben. Ráadásul kárpótolja is, ha épp a zenében nem is volt olyan kirobbanó sikere.

Tehát csak a siker miatt választottad a humort, és ha rajtad múlt volna, inkább zenész leszel? Vagy ez a két műfaj jól megfér egymással?

Szerintem igen jól megfér egymással a kettő, hiszen a humoros estjeimbe is csempészek zenét, a dalok írását sem hagytam abba. Néha 4-5 dal is befér egy prózai műsorba. Közben pedig kiadtunk lemezeket, és van zenés fellépésem is, legutóbb a Dürer Kertben adtam egy zenés estet, ahol másfél órában szinte csak dalok hangzottak el, mindössze pár verbális poénra korlátozódott a szöveg és kommunikációra a közönséggel. Mivel ismert humorista vagyok, ezért úgymond megengedik nekem, hogy néha koncertet is adjak. A humor műfaján belül a mai napig kiélhetem a zenélés iránti vágyaimat is, tehát nincsen hiányérzetem a zenéléssel kapcsolatban.

Játszottál színházban is, hogyan értékeled a pályádnak ezt a részét, milyen érzés végigjátszani egy hagyományosabb szerepet?

Igazából én magam vágytam erre, az első előadás A Napsugár fiúk volt a Karinthy Színházban. Én beszéltem rá Koltai Robit, hogy csináljuk meg együtt. Továbbra is van bennem ilyen ambíció, szeretnék még színházban játszani. Egyébként A Napsugár fiúk megy is még a Körúti Színház produkciójában, amely egy utazó színház, és az ország több pontján fellépünk vele.

Szerinted meghonosodott az abszurd humor Magyarországon az elmúlt huszonöt évben, akár a Monty Python, akár a Ti közreműködésetekkel?

Én úgy érzem, sikerült behozni, mert nagyon sok ember szereti. Sajnos tudományos kutatást nem tudtam végezni, hogy mennyien, de sokan, az biztos. Ez ízlésbeli, alkati kérdés, de én azt hiszem, akit érdekelt, aki rendelkezik antennával ehhez a humorhoz, ahhoz eljutott, hiszen a Monty Python-tévésorozatot több tévécsatorna is sugározta az elmúlt években és DVD-n is megjelent. Hozzáférhető tehát, akinek pedig más a beállítottsága vagy nem érti, hogy mi ebben a vicces, az valami más humort fogyaszt. Talán a legjobb bizonyíték a Python népszerűségére, hogy idén újra összeálltak, és az előadást a magyar mozik is műsorra tűzték néhány vetítés erejéig, én feliratoztam, és akkora sikere volt, hogy meg kellett hosszabbítani a vetítési napokat. Sokan érdeklődnek a Facebook-oldalamon is, hogy mikor jelenik meg DVD-n az anyag.

Nagyon jó dolog, hogy rád bízták a Python hazai fordítását.

Igen, én is örülök, hogy én fordíthattam, már kezdettől ösztönösen ráéreztem arra, amit ma már tudatosan is felvállalok, hogy miként kell jól és helyesen fordítani a Pythont. Egyszerűen, tisztán és szabatosan. Nem szabad vicceskedni, nem szabad saját poénokat beleszuszakolni, és meg kell találni azokat a kifejezéseket, amelyektől az eredeti gondolat érthetővé válik.

Ebben az segített, hogy ’86-tól aktív kapcsolatom és tapasztalatom volt a közönséggel, megfigyeltem, hogyan és mire reagálnak, szemben azzal, ha valaki egy steril szobában nekiáll fordítani. Később egyébként könyvben is megjelent a Flying Circus fordítása.

Jól látom, hogy a poénok és a humor mögött, a Monty Python és a ti műsoraitok mögött is meghúzódik egy komoly létfilozófia, amelynek lényege, hogy az élet abszurd, a halált pedig ki kell nevetnünk?

Hát ez így van, de ezt mindenki saját maga fogalmazza meg. A festményeimre szoktam mondani, hogy bármire szabad asszociálni, de semmire sem kötelező. Amikor a fiúk létrehozták a Pythont, elsősorban egyetlen dologra törekedtek: hogy vicces legyen, és nevetni lehessen rajta. Az is biztos, hogy a halált kinevették. Például amikor régebben megkérdezték őket, hogy mikor állnak össze újra, Eric Idle azt válaszolta, hogy ez lehetetlen, mert Graham Chapman már meghalt, de amint feltámad, újra összeállnak, és ez ügyben már keresték az ügynökét is. Aztán volt egy közös fellépésük egy színpadi műsorban, ahol az elhunyt Graham Chapman jelenlétét egy urna jelképezte, amit később látszólag véletlenül felborítottak és a kiömlő port felporszívózták. A mostani összeállásnak is az volt az alcíme, hogy „1 már meghalt és 5 még él.” A hírhedt temetkezési jelenetről nem is beszélve....

A Besenyő-család színre lépésével egyre inkább más irányt vett annak idején a L’art pour L’art társulat, ezt jól érzékeltem?

Nyilván változott az évek során a csoport műsora, hiszen egy zenekar is változik lemezről lemezre, például a Beatles esetében minden lemez között különbségeket találunk. Minden és mindenki változik.

Arra nem gondolatatok, hogy mozifilmet csináltok? Hiszen a Jön a medve! már ebbe az irányba mutatott 1991-ben.

De igen, gondoltunk mozifilmre. Érdekes, hogy a Jön a medve! előbb készült el, mint a Vastyúkok, nálunk ez fordítva történt, mint a Pythonnál, előbb volt egybefüggő történetünk, és később kezdtünk jelenetekből álló műsorokat csinálni. Amikor a Besenyő család sikeres lett, kitaláltunk egy mozifilmet, a Besenyő család kalandjai címmel. De csak annyi energiát fektettünk bele, hogy a forgatókönyvet felírtam egy papírra, ami abból állt, hogy „A Besenyő család tagjai felkerekednek, hogy megtalálják a szerencséjüket, útközben különböző furcsa figurákkal találkoznak, akiket szintén a társulat tagjai alakítanak, a film közben 7-8 vadonatúj dal is elhangzik”. Erre szerettünk volna pénzt szerezni, de nem kaptunk. Ha forgatókönyvünk lett volna, szerintem akkor sem jön össze, mert senki sem keresett meg minket komolyan a mozifilm ötletével.

Végül is miért oszlott fel ebben a formájában a csoport?

A szétváláshoz az vezetett, hogy bizonyos dolgokban nem értettünk egyet, ráadásul pont akkor volt a súlyos daganatos betegségem, ami először műtéttel, azután sugárkezeléssel járt és ez rendkívül levertté tett, emiatt a konfliktusokat rosszul kezeltem. De akkor még nem merült fel bennem, hogy összefüggés lehet a betegség és a veszekedések között. Utólag viszont úgy látom, hogy ez jelentősen közrejátszott benne.

Most mit csinálsz, mire készülsz, hol láthat téged a közönség, lesz-e új műsorod? Milyen tervek körvonalazódnak a fejedben?

Szirtes Balázs színészkollégámmal van egy kétszemélyes estünk a Kompót Dumaklubban, a Dumaszínház égisze alatt. Balázs nagyszerű színész, akivel a Hippolyt, a lakáj előadásán ismerkedtem meg.  De vannak önálló estjeim is, Poénzuhatag címmel, a közelmúltban vidéken és a fővárosban is felléptem vele, a közönség másfél órán keresztül sikítozva nevet. De ahogy már említettem, előadjuk A Napsugár fiúkat is, van zenei műsorom, pár napja zártkörűen is felléptem valakinek a születésnapján meglepetésvendégként, a Dallas-dalt kellett elénekelnem. Igyekszem minden meghívásnak eleget tenni, és szeretnék tovább festeni is, mert egyre jobban megy.

Mióta festesz és hogyan került képbe nálad ez a művészeti forma?

Három évvel ezelőtt egyszer csak egy hirtelen döntés következtében kezdtem el festeni, és már rögtön az elején látszott, hogy jó a kompozíciós érzékem.... Az alkotói folyamat úgy zajlik, hogy először elkészül a festmény, utána találok neki egy címet, végül megírom hozzá a magyarázó szöveget.

De az Ábrakadabra című könyvedet látva és az ottani vicces szövegeket olvasva olyan érzése támad az embernek, hogy ebben azért van jó adag irónia... Én azt gondoltam, hogy ez lényegében az absztrakt festészet paródiája.

Igen, talán van benne irónia. Paródiának is fel lehet fogni, erre ugyanazt tudom mondani, mint az előbb: bármire lehet asszociálni, de semmire sem kötelező. Ha valamit belelátunk, akkor benne is van.  Amit látunk, az maga a megfejtés. Nincsenek mögötte rejtett tartalmak, titkos üzenetek. Imádom csinálni, mert szeretem a gyors sikereket, nemcsak a festészetben.

Általában egy kép pár nap alatt elkészül, nincsen logisztikája, nem kell hozzá sehová sem elutazni, nem kell járműre szállni. Itthon lehet pepecselni valamivel, amivel a légynek sem ártok. Ahogy a könyvben is írom, a színpadi szereplés a feleségem, a festés a szeretőm, de mindkettejükbe szerelmes vagyok.

Most, hogy megjelent az életrajzod, hogyan látod, elégedett vagy a pályáddal, elérted a céljaidat, boldognak érzed magad? Galla Miklós, a humorista, megtalálta a helyét az életben?

Nézd, az nagyszerű érzés és óriási adomány a sorstól, hogy amikor a színpadon vagyok, akkor másfél órán át a tenyeremből eszik a közönség. Baki, időzítési hibák és bizonytalanság nélkül tudok játszani, hiszen nagyon fontos, hogy az előadásnak tökéletes ritmusa legyen. Soha nem éreztem magamat még színészileg ilyen jónak. Engem mindenki humoristának ismer. Nem vagyok botrányhős és celeb. Megnevettetem az embereket, és ha gyerekkoromban valaki nekem azt mondja, hogy humorista leszek, gondolkodás nélkül aláírtam volna. Tehát igen, jól érzem magam, mert azt csinálom, amit szeretek. Ami másnak az alkohol vagy a kábítószer, az nálam a színpadi szereplés.

De itthon is jól érzem magam, festek vagy írok, kikapcsolódásként amerikai Late Night Talk Show-kat nézek, ha nincs új, akkor a régieket, ez tartja egyensúlyban a lelkemet.

Mintha néha mégis szomorú komédiásnak tűnnél. Vagy rosszul látom?

Én alapvetően optimista vagyok, pozitív hozzáállás jellemez, nem érzem, hogy szomorú lennék, talán egy kicsit szelíd vagyok, de az más. Nem vagyok annyira impulzív, kitárulkozó és energikus. Illetve van energiám, de azt a színpadra tartogatom. Ha megnézel egy estet, erről megbizonyosodhatsz. Egyszer megkérdezték Paul Rodgers bluesrock-énekest, hogy miért nem jár koncert után hajnalig bulizni a többiekkel, mire azt válaszolta, hogy neki a koncert a buli. Na, így vagyok ezzel én is. Nekem a fellépés a parti, nem járok bulizós társaságba, nem veszek részt az ivászatban, nem is táncolok. Legfeljebb csak a színpadon ugrándozom viccesen.