A szív a fontos, nem a haj

Egy Walt Disney-animációs filmre nem azért ül be az ember, hogy elképesztően innovatív és tradíciókat felülíró megoldásokat lásson, hiszen a Disney maga a tradíció. Olyan, mint a nagyi főztje: együnk bárhol is a világon, kevés nagyobb öröm van annál, mint hazatérve bedobni egy adagot az öreglány ebédjéből. Az Aranyhaj és a nagy gubanc is ilyen kaja, jó étvágyat hozzá!

A forgalmazónak megint sikerült egy kacifántos magyar címmel ellátni a Tangled (kócos, kuszált – a szerk.) című mesét, ami a Walt Disney stúdió 50. egész estés animációs filmje. A jubileum apropóján készült egy rövid összegzés az eddigi darabokból, amit érdemes megnézni a neten, nosztalgiázni picit, vagy egy gyors memóriajátékot játszani, hogy ki mennyit ismer fel az elmúlt 73 év alatt készült félszáz alkotásból. Bár nyilván mindenkinél lesz néhány darab, ami valahogy kimaradt, összességében azért a legtöbb ember ismeri a filmek zömét, sőt, egy rakás klasszikus található köztük, így senki sem kérdőjelezheti meg a Disney-féle álomgyár működésének hatékonyságát.

Bár a Disneyt is megcsapta a változás szele, a legutóbbi, A hercegnő és a béka című kétdimenziós rajzfilmmel az egeres stúdió bedobta a rükvercet és visszavitt minket az ősforráshoz, vagyis a hagyományos zenés, tündéres mesékhez. Persze a csillapodni nem akaró 3D-mánia idején ez a mű nem csinált trendet az oldschoolból, de öröm volt nézni egy ilyen, minden ízében klasszikus mozit, ami nem csak kiállítását-, hanem a történetet és karaktereket tekintve is az aranykor alkotásait idézte. Az Aranyhaj és a nagy gubanc is ilyen – már ami a történetet illeti, a látvány viszont tartja a frontot a számítógéppel animált csodákkal, ugyanis az alkotóknak sikerült pazar látványvilágot tárni a nézők elé.

A történet a Grimm fivérek Aranyhajú kislány meséjén alapszik, amit a két rendező, Byron Howard és Nathan Greno varázsolt izgalmas néznivalóvá. Howard már a polcán tudhat egy Oscart a Voltért, szóval tudta a dolgát a direktor, az alkotógárdát is jó érzékkel szedte össze, a zeneszerző például az az Alan Menken lett, aki szintén kapott már néhány Oscart egyéb, a Disneynek írt műveiért. Ez azért fontos, mert egy ilyen darabban nagyon jelentős szerepe van a zenének: a hősök többször is dalra fakadnak, ahogy a musicalekben (a mogorva kritikusok legnagyobb „örömére”), másrészt a mi esetünkben konkrétan az egyik zenei motívum végigvonul az egész történeten, hiszen a lány varázshaja ezt dalolva mutatja meg mágikus képességét.

Ezen a ponton illik elmesélni dióhéjban a történetet: Rapunzel csodás képességgel született, haja képes embereket gyógyítani és fiatalítani, de a királyi csemetét elrabolja egy gonosz banya, aki egy kastélyba zárja őt, hogy senki másnak ne legyen haszna a mágikus tincsekből. A kicsiből időközben nő cseperedik, aki a 18. szülinapján már világgá menne, hogy közelebbről is lássa a lampionünnepséget, amiről ekkor még nem is tudja, hogy az miatta van. Aztán jön egy jópofa tolvaj, aki Flynn Ridernek nevezi magát, de eredeti neve Nyálas Eugén, szóval rossz szerepben tündököl a széltoló, aki érdekből segít kilógni a csajnak, majd később, néhány kalandot követően, az erő sötét oldalának cselszövéseit legyőzve összemelegednek – ahogy kell.

Az Aranyhaj nem csak azért izgalmas, mert van benne egy vérfolt, ami sokkolóan hat ebben a steril Disney-környezetben, hanem mert kiváló karaktereket sikerült összehozni. A királylány, aki Buddha módjára semmit sem látott a világból egész életében, szép, bájos, naiv és dögös egyszerre, szóval beragyogja a vásznat. Persze van társa is: a kötelező, lelkiismeretet megtestesítő barát-karakter most egy vicces kaméleon, amely egy idő után puszta látványával is kacagásra bírja a nagyérdeműt. Flynn olyan, mintha az ifjú Errol Flynnről mintázták volna (talán a névválasztás sem véletlen), egy afféle szeleburdi Robin Hood. Az öreg király minimális mellékszerepben tűnik fel, de a szépen kidolgozott szomorú arcát öröm nézni (legyen ez bármilyen ellentmondás is) – és van még egy kiváló állatfigura: a nyomozó ló, amely újabb humorforrásként funkcionál. A látványra sem lehet panaszunk: az erdő gyönyörű, ahogy a város vizuális megjelenítése és a víz alatt világító haj is, de a csúcs egyértelműen a lampionos jelenet, amit nyilván még sokat fognak idézni. Ezúton is gratulálunk annak a kreatív látványtervezőnek, aki azt találta ki, hogy egy tükörfelszínű tavon csónakázzon a szerelmespár, miközben a háttérben több ezer világító lampiont engednek fel az égbe, mert így duplaannyi fényes pacát láthatunk a speciális szemüvegen keresztül és tényleg lenyűgöző a jelenet. Giccses? Naná! De ezen a ponton már annyira bekebelezi a nézőt a látvány és a hangulat, hogy kikapcsol az agyunk giccsellenes chipje. Akit egy picit sem érint meg ez a jelenet, annak tényleg nem hogy gyerekszobája nem volt, de még az IKEA-katalógusban sem látott ilyet.

Az Aranyhaj azon mesék sorába tartozik, amelyekben a speciális képességgel rendelkező hős végül eldobja „varázserejét”, hogy tiszta lappal kezdhessen egy szebb életet, amiben önmagáért szeretik őt, nem az istenadta képessége miatt. A mese a pszichoanalitikusnak is jó terep egy kis okoskodásra, mivel van elnyomott gyerek és démoni (ál)szülő is, hogy mást ne említsünk – de ebbe most ne menjünk bele. Elég annyi, hogy egy szokásos színvonalú klasszikus meséről van szó, ami remekül mutatja, hogy a Disney sosem megy ki a divatból, mert időtálló értéket nyújt, még ha ez sokak szerint csöpögős, önismétlő, vagy a kor merészebb alkotásaihoz képest ómódi is. Aki képes kikapcsolni magában a tiltakozó felnőtt ént, annak nem fogja csípni a szemét ez a darab, és pillanatok alatt olyan kisgyerekké zsugorodik a moziszékben, aki előítéletek nélkül élvezi ezt a kalandos, humoros és sokszor érzelmes munkát.