A tökéletes szemét

Ami az irodalomban a szerepvers, az Tarantinónál a szerepfilm. Olyan elfeledett műfajok bőrébe bújik, amelyektől más filmesek arisztokratikusan távol maradnak, s olyan színészeknek ad rendszerint még egy esélyt, akiket mások már többszörösen leírtak.

Olyan filmes guberáló, aki sugárzó arccal válogatja szét mások szemetét, miközben lelkesedése nemhogy átragad a nézőire, de átgyúrja az egész nyersanyagot. Így nyert kezei között új és frivol értelmet a ponyva, a távol-keleti csápolós film vagy épp a gengszter-romantika.

Most a grindhouse-nak hívott trükk - önállónak nehezen nevezhető műfaj - került terítékre. A tengerentúlon így hívják ugyanis azokat az éjszakába nyúló előadásokat, ahol egyszerre két, önmagában alig megálló B filmet vetítenek le. Egyszerű vonalvezetésű, sztárok nélküli, lapos kis dolgozatok ezek sok vérrel, szexszel és beszólással, hogy a popcornt is legyen mire ropogtatni. Csakhogy Tarantino épp attól számított az amerikai mozi fenegyerekének, hogy az efféle hullaszagú és eleve vesztésre ítélt vállalkozásokat képes volt addig gyúrni, amíg azok megszépülve, jellegzetes tartalommal kiglancolva kerültek újra a felszínre. Addig-addig forgatta a kikölcsönzött jelmezt, amíg azon át nem sugárzott a Tarantino-mozi minden jellegzetessége: az erőszak összekacsintó iróniája, a látszólag fecsegésnek tűnő, ám pontosan kidolgozott, idézhető dialógok és a furfangos dramaturgia.

A Halálbiztos az első olyan filmje, amelybe mindezekből szinte alig szűrődik át vala-mi. A párbeszédek idegesítően semmitmondóak, az irónia kínos önismétlés csupán, a balesetek naturalisztikus ábrázolására pedig már edzett gyomorral legyintünk. Mintha túlontúl jól állna a jelmez a mesteren. A végeredmény olyannyira B film, hogy azt már nem is lehetne fokozni. A mű forog, a zseni megpihen.

Persze számtalan gesztus jelzi, hogy mindez csak játék: az esetlen főcím, a harsány kísérőzene, a "kópia" tudatos összekarcolása, mintha már ezerszer vetítették volna, idegesítő ugrások, mintha a mozigépet is ideje lenne már kicserélni. És hát ott van a fáradt, minden sejtjében elhasznált Kurt Russell, aki jó és hiteles, de annyira mégsem, mint Travolta a Ponyvaregényben vagy Pam Grier a Jackie Brownban. (A női szereplőket viszont kivétel nélkül sikerült idegesítővé írni, így az első hölgytársaság halálos balesete egyenesen feloldozást jelent.) Így tehát minden megvan ahhoz, hogy aki megint zseninek kívánja látni Tarantinót, az ájultan rogyjon össze. Hiszen játszásiból sikerült egy olyan élethű és tudatosan rossz filmet forgatnia, hogy az valóban elismerést érdemel. De vajon tényleg azért szerettük ezt a lassan felnövő fenegyereket, mert képes hibátlanul felmondani a leckét? Vagy mert közben olyan aranyos filmtörténeti "tévedéseket" ejtett? Pech, de talán ő az első rendező, akinek kifejezetten pocsékul áll a tökéletesség.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu