Alkonyat: Hajnalhasadás - 2. rész

zene: Carter Burwell
vezényel: Carter Burwell
kiadás éve: 2012
kiadó: Atlantic Records
játékidő: 61:55

Sok tini lány hullathatott könnyzáport, midőn tavaly ősszel lezárult az "Alkonyat"-széria, ám az is valószínű, hogy többen pedig legalább fejben felbontottak egy pezsgőt az eseményt megünnepelendő. A XXI. század talán legnagyobb filmes rejtélyének is nevezhető az, hogy miként vált minden idők egyik legsikeresebb szériájává Bella és Edward, no meg persze Jacob szerelmi háromszöge. 2008 óta évente örvendeztetett meg minket a Summit Entertainment Stephenie Meyer négy "Alkonyat"-könyvének adaptációjával, s ugyan a színvonal erősen romlott, a bevétel ezzel ellentétben fordított arányban nőtt, az utolsó rész pedig már több mint 820 millió dollárt keresett, persze az előzmények sem panaszkodhatnak ezen a téren. Nehéz eldönteni, hogy a széria kapcsán a közutálat vagy az elképesztő rajongás volt-e nagyobb arányban jelen, ám az biztos, hogy egyetlen más saga sem váltott ki ennyire eltérő előjelű szélsőséges véleményeket. A készítők persze próbálkoztak becsülettel, a látványra többnyire nem is volt panasz, de az alapanyag és a stílus annyira korlátozta a lehetőségeiket, hogy a végeredmények rendre komoly kritikai bukásba torkoltak. Az utolsó, filmként két részre bontott regény megfilmesítését már egy igen elismert direktorra bízták, ám Bill Condon sem tudott csodát tenni, főként a negyedik regény erőltetett kettészelése miatt, így a "Hajnalhasadás - 1. rész" a széria leggyengébb darabja lett, ezért tehát a befejezésre volt mit kiküszöbölni.

A "Hajnalhasadás" cselekménye ugyan két elkülönülő egységre volt bontható, de a könyv első felében szinte semmi érdemleges nem történik, tartalmas eseménysor híján így csak dialógusok, érzelgősség és csöpögős romantika maradt, ami finoman szólva is nézőpróbálóra sikerült. A regény második fele azonban mozgalmasabb részeket tartalmaz, így a film is lényegesen vállalhatóbbra sikerült. Az immáron vámpírrá változott Bella (Kristen Stewart) és újszülött, ám gyorsan felnövő és különleges képességű gyermeke, Renesmee (Mackenzie Foy) a vérszívók legfőbb kasztja, a volturik bosszújától kénytelen rettegni, hiszen azok útnak indultak, hogy megöljék a gyermeket, és kiirtsák Edwardot (Robert Pattinson), valamint családját. Ám Cullenéknek szövetségesük is akad, elsősorban Jacob (Taylor Lautner), aki már nem Bellába, hanem a kisgyerekbe lesz "szerelmes", mert az bevésődött neki (jelentsen ez bármit is). Így a többi környékbeli farkas is az egyébként gyűlölt vámpírok pártjára áll, a Cullen família pedig igyekszik még összegyűjteni a régi szövetségeseit is. Mire aztán megérkezik a hófödte csúcsok közé a volturik serege, élükön a klán fejével, Aróval (Michael Sheen), Bellát és a gyerekét egy komplett vámpír X-Men-csapat védi, hiszen, mint az kiderül, a vérszívóknak is vannak a mutánsokhoz hasonló képességeik.

A zárófilm jóval nézhetőbb lett, persze a felesleges érzelgősséget szériafelszerelésként most is megkapjuk. Ám hiába elviselhetőbb a mozi elődeinél, tizenkét Aranymálna-jelölést így is kiérdemelt, sőt ebből nyolcat meg is nyert - köztük a legrosszabb filmét is. Ám ezek inkább a saga egészének szólhattak, mert az ötödik rész ezt a mértékű negatív felhangot már nem igazán érdemli meg.

A zeneszerzői posztot újfent Carter Burwellre bízták, aki annak idején az első film zenéjét is jegyezte, ám az ezt követő két folytatás aláfestését már nem tőle várták. Noha rajongók egy csoportja akkor petícióban követelte a komponista visszahelyezését, de ez a stúdiót nem hatotta meg, így Alexandre Desplat, majd Howard Shore vihette tovább a love story zenei vonalát. Bill Condon érkezésével azonban egyértelművé vált, hogy Burwell visszatér, hiszen a rendező állandó zeneszerzőjének számít. A "Hajnalhasadás - 1. rész" esetében a komponista visszanyúlt a nyitó epizód zenei világhoz, azonban érezhetően finomított is rajta. Már abban is visszafogottabban kezelte az elektromos gitárt és az elektronikus megoldásokat, ám a záró részre az első film muzsikáját még domináló pszichedelikus rockzenét idéző elemek szinte teljesen eltűntek. A szimfonikusok jelenléte még erősebb lett, a melléjük hangsúlyosan belépő kórussal pedig egyértelműen egy új szintre emelkedett Burwell "Twilight"-zenei világa. A szerzőt jellemző egyedi hangzásvilág és a különleges hangszerek alkalmazása jelen esetben sem lett hanyagolva, ami ismét jót tett az összhatás szempontjából. Míg a negyedik részben a romantikáé volt a főszerep, addig itt a feszültebb momentumok és az akció dominál, s bár Burwell kifejezetten nem az a szerző, aki a korábbiakban számtalan mozgalmas filmzenét írt volna, azonban ez a járatlanság egyáltalán nem érződik. Sőt esetében a fura ritmusok, a sajátosan értelmezett harmónia és az egyedi látásvilágú dallamok számítottak mindig is a legfontosabb szerzői jegynek, ezért is megsüvegelendő, hogy képes volt ezen felülemelkedni, ráadásul úgy, hogy a score ettől még a burwelles hangulaton belül maradt.

A "Twilight"-filmek elengedhetetlen összetevői a betétdalok, melyek természetesen ebből a részből sem maradhattak ki, ám zeneileg itt már nem ezeké a főszerep. Pár helyen ugyan felbukkannak, de a score dominanciáját nem befolyásolják, s talán ez is közrejátszott abban, hogy miért lett ez a legerősebb Burwell jegyezte "Alkonyat"-score. Sajnálatos negatívum ugyanakkor, hogy a tételek nem hosszabb szvitformákban kerültek az albumra, így az összesen 36, több esetben is egy perc körüli track kifejezetten darabossá teszi az albumot - természetesen a score film alatti helytállását mindez nem befolyásolja, s néhány tételegybefűzés is bizonyos szinten orvosolja a helyzetet. A CD-t nyitó "Twilight Overture" egy tökéletes nyitány, egyszerűen beszippantja a hallgatót a "Alkonyat" zenei univerzumába azzal, hogy több fontos régi témát is felelevenít. Így hallhatjuk az első részben alkalmazott szoftrockos elemeket, de ami talán fontosabb, hogy egy nagyszerű ötletként Desplat és Shore főtémái is visszaköszönnek, így kétségtelenül igen hatásos a belépő, ráadásul zeneileg sem kis teljesítmény, mivel a szerző kifejezetten szépen adaptálta ezen régi témákat. Burwell az első részhez írt legfontosabb dallamának, a "Bella Lullaby"-nak (mely az "Alkonyat"-fanok talán legkedveltebb zenei momentuma) a záró részben új értelmezése lesz, hiszen még szelídebbre hangolva a gyermek Renesmee témájává válik ("Renesmee's Lullaby and Something Terrible"). Főleg e dallam, illetve ennek variációi során jelentős a zongora szerepe is, amellyel most is jól bánt a szerző ("At Bedtime A Child Asks About Death"). Mindebből pedig egy új témát is kreált, mellyel Bella és lánya kapcsolatát hivatott bemutatni, ez igen szép variációban, fuvola és gitár társjátékában a "Meet Renesmee"-ben hallható.

A sorozat score-jainak gyakorlott hallgatói már tudják, hogy Burwellnél az elektromos gitárok a vámpírokat, míg a taiko dob és a távol-keleties, indián zenés ütemek s hangszerek a vérfarkasokat hivatottak megjeleníteni. Ez most sincs másként, a két tábor szövetségre lépése azonban más megközelítést eredményezett a score-ban, a "Here Goes Nothing" szép példája a gitár és a keleti zenei világ kapcsolódásának. A kórus első belépője a "The Immortal Children" esetében hallható, ahol a mély, latinul kántáló férfikar igen impozáns, s a melléjük szegődő horroros hegedűs körítés is kellően vérfagyasztó. Hasonló stílusban tűnik fel a kórus a szintén hatásos "Gathering In Snow"-ban, az ezt követő "She Is Not Immortal" esetében viszont tibeti szerzetesi mormogós éneket hallunk, ami a "Reading Edward"-ban teljesedik ki igazán.

A szimfonikusok erőteljesebb játékára épülő trackek közül érdemes kiemelni az "A Way With The World", a hősies "We Will Fight" és a főtémát gyönyörűre hangoló "Sparkles At Last" és a "Catching Snowflakes" című tételeket. A szerző tipikus zenei jegyeit ugyan próbálta visszafogni, de stílusa azért így is több tételben felbukkan, tegyük hozzá, szerencsére, hiszen a bizarr síphangokkal díszített "Cloud Forest", vagy a depresszíven gyönyörű "Present Time" és a "This Extraordinary Life" nélkül szegényebb lenne az album. Burwell a különböző országokból érkező vámpírok megjelenítésére az adott vidékre vagy a vérszívó karakterére jellemző zenei hangulatot próbált kialakítani, erre hallunk példát a dél-amerikai ritmusokkal díszített "The Amazon Arrives" vagy a vad gitáros "A Yankee Vampire" esetében.

A score legjobb pontjait a film végi nagy csata alatt találjuk, ahol Burwell a kórust kifejezetten zseniálisan használja. Ezt a részt az éteri énekű "Magnifica" vezeti fel, amelyet rögtön egy érdekes torzításos hangdizájn elemeket is bevető tétel, az "Irina Loses Her Head" követ, s a hasonlóan induló, majd az egyik főtéma felcsattanásával végződő "Aro's Oration"-nel végleg rákanyarodunk az akciódús tételek útjára. Ezek között akad horrorisztikusabb ("A Kick In The Head"), illetve rockos elemeket bevető, a kórust óriási erővel alkalmazó, gyors tempójú, David Arnold korai munkáira emlékeztető rész is, ahová az "Exacueret Nostri Dentes In Filia", a "Chasing Renesmee", az "A Crack In The Earth" és az "Aro's End" is tartozik.

Az öt "Alkonyat"-filmhez ugyan három zeneszerző dolgozott, de azzal, hogy Carter Burwell zeneileg folyamatosan fejlődött, öt különböző stílusú muzsikát kaptunk a sagához. A záró felvonások mindig hálás részei a filmszériáknak, hiszen az ekkor rendre érkező katarzis és a nagy finálé jó alkalom egy zeneszerzőnek, hogy nagyszerű muzsikát alkosson. S bár a "Hajnalhasadás - 2. rész" filmként ezekkel együtt sem volt tökéletesnek mondható alapanyag, azért ez Burwell aláfestésén nem érződik.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu