Az adaptáció adaptációja

Jean Valjean, Javert, Fantine, Marius és Cosette – bizonyára kevés olyan ember van a világon, akinek ne mondanának valamit ezek a nevek, hiszen egy rendkívül ismert történet főszereplői ők. Jean Valjean (Hugh Jackman), az egykori gályarab hányattatásait ismerjük meg belőle, aki szabadulása után Madeleine úr néven új életet kezd, ám az örökké nyomában járó Javert felügyelő (Russel Crowe) mindent megtesz azért, hogy leleplezze, és újra börtönbe juttassa. Jean Valjean immár nemcsak maga miatt akarja elkerülni ezt, magához veszi ugyanis a szegény sorsú Fantine (Anne Hathaway) kislányát, Cosette-et (Isabelle Allen), hogy saját gyermekeként nevelje fel, és ezzel mindkettejük élete gyökeresen megváltozik.

Victor Hugo klasszikusából megszámolhatatlanul sok feldolgozás született már, kicsik és nagyok számára egyaránt. Műfajtól és célközönségtől függően persze máshová kerülhetnek bennük a hangsúlyok, adott esetben még a befejezés is megszépülhet, hiszen katarzis ide vagy oda, például egy kiskamaszoknak szóló rajzfilmsorozatot szerencsésebb megoldás happy enddel zárni. A világirodalom egyik legismertebb regénye annyi lehetőséget rejt magában, hogy előszeretettel kap rá újra meg újra a színházi és filmes világ. Utóbbit jelen esetben Tom Hooper képviseli, aki elsőként vitte filmre a műből készült, több mint két évtizede nagy sikerrel játszott musicalt. A szerepekre többek között olyan neves színészeket sikerült megnyernie, mint Hugh Jackman, Anne Hathaway, Russel Crowe vagy Helena Bonham Carter. Nem véletlen tehát, hogy A nyomorultak egyike lett 2012 legjobban várt filmjeinek.

A 2011-ben Oscar-díjjal jutalmazott rendező ezúttal sokkal nagyobb kihívásra vállalkozott, mint annak idején A király beszédével. Eleve rendező legyen a talpán, aki képes egy több mint ezer oldalas regényt úgy adaptálni, hogy senkinek ne maradjon utána hiányérzete. Hoopernek viszont nemcsak ezt a nehézséget kellett megoldania, hanem a musical korlátaiban rejlő buktatókat is el kellett kerülnie. Kétségtelen, hogy a zenés darab sok lehetőséget kínál a szereplők érzelmeinek megjelenítésére, gondolataik kifejezésére, azonban nem minden esetben képes az egyes alakok életének néhány fontosabb részletét megmutatni, kivált, ha a dalokat az időkorlátok miatt amúgy is meg kellett rövidíteni. Így aztán a történet sok fontos szálát nem sikerül megfelelő mértékben kibontani. Marius (Eddie Redmayne) életéről például elég keveset mutat meg az alkotás, és bár a nagyapja egy-két villanás erejéig feltűnik a színen, arról, hogy voltaképpen mi motiválta a fiút arra, hogy beálljon a forradalmárok közé, semmit nem tudunk meg, és így elveszik a történet egyik legérdekesebb szála. Vagy míg a musicalben Cosette (Amanda Seyfried) és Marius egymásra találására elegendő egy-két jelenetet szánni, addig a filmben egyáltalán nem hat hitelesen ez a hirtelen támadt, mindent elsöprő szerelem. Ezek a problémák főképp abból adódnak, hogy az alkotók nem mertek elég határozottan hozzányúlni az eredeti szövegkönyvhöz, pedig némi változtatással, betoldással sok hiányosság kiküszöbölhető lett volna.

A musical tehát már eleve megszabja a film dramaturgiáját is, azonban az ebből fakadó negatívumokat többnyire sikeresen ellensúlyozza a rendezői koncepció: Tom Hooper ugyanis nem egy színházi produkció lefilmezésére vállalkozott, ő valódi kosztümös filmet akart készíteni. Bár a mozi a műfaji sajátosságokból adódóan nem tudja az ”itt és most” színházi élményét nyújtani, bizonyos szempontból mégis ad valami pluszt a zenés darabhoz, hiszen a színészeket képes olyan közel hozni a nézőhöz, ami a színpadon lehetetlen volna. Arról nem is beszélve, hogy még a legmodernebb színpadtechnika is nehezen tudná felvenni a versenyt a film lenyűgöző képi világával. Danny Cohen helyenként CGI effektekkel megtámogatott fényképezése egyszerre emeli ki a forradalmi jelenetek monumentalitását és férkőzik közel a szereplőkhöz, kamerakezelése pedig összhangban áll a karakterek érzelmi hullámzásával. Továbbá Párizs realista és szürrealista megjelenítésének váltogatása szintén különleges hangulatot ad a filmnek.

Érdekesség, hogy az eddigi gyakorlattól eltérően élőben vették fel a dalokat, így a színészeknek egyszerre kellett odafigyelniük az énekre és a játékukra is, és Hooper színészi gárdája maradéktalanul képes volt megfelelni ennek a feladatnak. Hugh Jackman tökéletes Jean Valjean, sokoldalúan képes megjeleníteni a kezdetben gyűlölettől fűtött, majd idővel köztiszteletben álló, már-már végletekig jóságos úriemberré váló egykori fegyencet. A Javert felügyelőt megformáló Russel Crowe bár nem büszkélkedhet olyan kiművelt énekhanggal, mint Jackman, színészi játékával sikeresen ellensúlyozza azt. Anne Hathaway Fantine-ként pályája egyik legjobb alakítását nyújtja, Samantha Barks pedig igazi átéléssel játssza a reménytelenül szerelmes Eponine-t. A gyerekeket és a mellékszereplőket alakító színészekre sem lehet panaszunk. Sacha Baron Cohen és Helena Bonham Carter bár kétségtelenül nagyon jó színészek, vaudeville-t idéző kettőseik egy idő után már kissé fárasztóvá válnak.

Minden hibája ellenére A nyomorultak egy ígéretes alapötletre épülő, megrendítő és monumentális alkotás lett, amely minden bizonnyal bekerül majd az Oscar-díj nagy esélyesei közé.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu