Az alfahím színre lép - Vicky Cristina Barcelona

  • Tóth Ágnes Veronika / Kultúra.hu

Woody Allen új, romantikus komédiája, a Vicky Cristina Barcelona stílusos, habkönnyű példázat a szerelemről: szinte úgy hat, mintha egy Eric Rohmer-filmet látnánk.

Két huszonéves barátnő, egy fitos, huncut szőke és egy komolyabb barna nyaralásra indul Barcelonába: egyikük éppen akkor szakított a párjával, a másik elégedett menyasszony. A mindentudó narrátortól megtudjuk, hogy Vickynek és Cristinának éppen egymással ellentmondó elképzeléseik vannak a szerelemről, Vicky deklaráltan a biztonságot, Cristina bevallottan a kalandot keresi: pontosabban persze az is kérdés, hogy ismerik-e magukat eléggé, egyáltalán köszönőviszonyban van-e a vágyaikkal az, amit gondolnak magukról. Gyönyörű tájak, szép zenék, egy titokzatos, borostás festő, aki mindkettejükkel kikezd: mintha csak egy megelevenedő Romana-paródiában volnánk, annyira pofátlanul sorakoznak fel egymás mellé a romatikára éhes nők tipikus vágyképei.

Mégis, igazán szórakoztató ez a film, és a rendező elég jó emberismerő: biztosan mindenki ismer a környezetében egy görcsös és neurotikus Vickyt, aki egy rendes fiúval él, miközben egy másikról ábrándozik, egy ingatag és csábos Cristinát, aki folyamatosan libidófixált állapotban radarozza a lehetséges partnereket, és persze egy megszállottan féltékeny, közveszélyes Maria Elenát is, aki dühében bármikor nekimegy annak, akit szeret. Ja, és persze nyilván mindenki ismer egy ellenállhatatlanul macsó Juan Antoniót is. Juan Antonio az a pasi, akinek az égvilágon semmit nem kell csinálni ahhoz, hogy sikert arasson a nőknél, egyszerűen tudja, mitől döglik a légy. Mert sajnos sokszor ugyanaz az együgyű, pofonegyszerű, romantikus maszlag kell a legtöbb nőnek, a tehetségeseknek és a magukat keresgélőknek, a butáknak és az okosoknak egyaránt. Hogy a Vicky Cristina Barcelona nem nagyon hasonlít a szokásos Woody Allen-opusokra, az éppen azért is van, mert a főszereplő ezúttal nem egy szemüveges, csetlő-botló, neurotikus antihős, hanem egy igazi alfahím, Javier Bardem, aki Juan Antonio, a festő szerepében felborítja a szokásos erőviszonyokat, és könnyedén, rutinosan begyűjti az összes, útjába akadó nőt.

Vicky nagyon pontosan megrajzolt karakter, egy viszonylag értelmes nő, aki érzelmi kérdésekben mégis kiszolgáltatott, butuska, infantilis, és még csak nem is nagyon sikeres. Szereti - elvileg - a kiszámítható, megbízható pasikat - nem egy kalandor típus, és mégis, gyanús, hogy éppen a katalán öntudatot kutatja és a spanyol gitármuzsikától lábad könnybe a szeme. Vicky ahelyett, hogy megélné, folyamatosan elfojtja és intellektualizálja az érzéseit, de aztán mégis bedől egyetlen pohár bornak és a legolcsóbb trükköknek. Könnyű préda egy gyakorlott vadásznak. Persze, kérdés, hogy érdemes lenne-e nem bedőlni, nem nagyobb élethazugság-e egy unalmas kapcsolatban malmozgatni.

Rebecca Hall nagyszerűen képes egy intelligens, gunyoros, mégis önmagának is folyton hazudozó nőt életre kelteni, aki esetenként, őszinte pillanataiban mégis párás szemű kamaszlánnyá avanzsál. Mellesleg sajnos Vicky a tipikus Woody Allen-figurák női alteregója, verbalizálási kényszerével és összetett neurózisával ő folytatja a megszokott, érzelmi analfabéta antihősök sorát.

A bűbájos Cristiana megformálója Scarlett Johansson, Woody Allen új üdvöskéje, aki már a Fülesben és a Match Pointban is fontos szerepet kapott. Ő az, aki a nőalakok közül a legkiszolgáltatottabbnak és legbizonytalanabbnak látszik, kétségbeesetten keresgélve önmagát, de éppen ez a furcsa, álmatag sodródás az, ami előre viszi. Ezt a szép szöszkét nem köti sem előítélet, sem megfelelési kényszer, sem félelem, egy csábító és mindig elcsábuló hedonista csupán, aki sosem számol a következményekkel, és nagyon rosszul tűri az egyhangú hétköznapokat.

Maria Elena, Juan Antonio volt felesége szintén érdekes karakter, ugyan idegileg kissé labilis, mégis ő az igazi nő a festő életében. Azért is izgalmas asszony, mert időközben kiderül, hogy ő tolta a férje alá a sámlit annak idején. Penélope Cruz úgy tűnik, elemében van, végre elparodizálhat egy szélsőségesen "déli", temperamentumos, hurrikánszerű lényt, egy verekedésekkel, utcai üvöltözésekkel tarkított, se veled, se nélküled viszonyban. Tanulságos, hogy a három, eltérő női stratégia közül Cristina stílusa tűnik a leginkább életképesnek. Ő ugyanis egy szemernyi gátlás nélkül sétál bele bármilyen viszonyba, túlzott érzelmi bevonódás nélkül, de maximálisan kiélvezve minden pillanatot, mialatt az úgymond okos és tehetséges nők csak szerencsétlenkednek.

Lakatos Mónika - Romanimo
2019. november 12., 19:30 Lakatos Mónika - Romanimo

Évszázados roma balladák és ritmusos pergetők a Müpában.

Jegyvásárlás