Az egyetlen szerelem - Gergely Ágnes: Két szimpla a Kedvesben

A memoárban ott az elmondhatóság kételye, még akkor is, ha nem emlékeztet a szöveg minduntalan az emlékezet viszonylagosságára, a történetek sérülékenységére. - Szilágyi Zsófia kritikája Gergely Ágnes Két szimpla a Kedvesben című kötetéről.

[img id=514173 instance=1 align=left img]Mindig ő volt a legszebb a Szép versekben, mondta édesanyám, amikor meséltem neki: Gergely Ágnesről írok kritikát. Csak látszólag nem kapcsolódik ez a reakció a nemrégiben nyolcvanadik születésnapját ünneplő költő memoárkötetéhez  a Két szimpla a Kedvesben ugyanis egy pályakezdésről mesél (többek közt), vagyis arról, miként léphetett be Gergely Ágnes az irodalomba a hatvanas évek elején, milyen segítő és hátráltató tényezők kísérték el a pályakezdésig. 

Másképpen: arról (is) szól ez a könyv, hogy Gergely Ágnes miként lett része annak az irodalmi világnak, ahol a költőknek arcuk is volt, nemcsak verseik (évente egyszer, a Szép versekben mindenképp), de ahol már nem lehetett Babits vagy Kosztolányi módjára költőként létezni, sem az írásmódot tekintve, sem egzisztenciális értelemben, sem a világhoz való viszonyban. 

Számomra Nemes Nagy Ágnes fogalmazta meg ezt a gyökeresen megváltozott költői és emberi helyzetet a legplasztikusabban: „Egy éppen összeomlott világban lettünk költővé, ahol nem volt kenyér és bor, nem volt tea (langy téa), nem volt színes kapuablak, mert nem volt ház, otthon, kör, négyszög, mértani hely sem, ahová elhelyezhettük volna megmaradottságunkat. Hát hogy bírtuk volna elkerülni a szembenézést a Kosztolányi-féle csodálatos kisvilág és nagyvilág pusztulásával, egyáltalán a pusztulással? 

De nemcsak nagyon is fiatalkori életérzésünk, történelmi tapasztalatunk tért el az övétől, hanem feltápászkodóban egyre szélesebbnek láttuk azt az irodalomtörténeti, ízlésbeli árkot, ami elválasztott tőle. Az édes, a könnyed, az elbűvölő, a dekoratív, a méz simaságú, amit a nagy magyar szecesszió legnagyobbjai közül éppen benne éreztünk legerősebben, csillagmérföldnyire került ki lelki állapotunktól. «A holdat látom égni még – s a régi még – s a régi még, a régi még – a régi-régi hold még»… milyen gyönyörű volt ez kamaszkorunkban. Később már nem volt olyan gyönyörű. Köztapasztalat ez, nem egyeseké, nem csoportoké; az egész magyar irodalmi tudat […] szépségelvonókúrán esett át a szimbolizmus óta.”

Nemes Nagy 11 évvel volt idősebb Gergely Ágnesnél, így kettejük élményei, generációs tapasztalata nyilvánvalóan eltérnek, mégis kicsit hasonló módon kerül elő Kosztolányi ebben a memoárban, ahogy az imént idézett részletben. Abban a fejezetben, például, ahol arról olvasunk, hogy a főhős műfordító szemináriumra jár: „A kényszeres megoldásokat kihúzatta velünk Kardos professzor: a rímkényszerből odaírt sorvégeket, a töltelékszavakat. Kihúzatta a szépelgést, a rímátvételt. – Égbolt, kék folt, kedvesem, ezt már leírta Kosztolányi. Álljon elő valamivel, ami egyedül a magáé.” 

De a párhuzamnál mégis az ellentét az erősebb, hiszen Gergely Ágnes még kamasz sem volt, amikor összeomlott „a csodálatos kisvilág és nagyvilág”: úgy ötéves korára teszi „gyerekkora ingoványos végét”. Vagy még sokkal előbbre. Megszületésének idejét is ekképpen határozza meg: „Abban az évben születtem, amikor Hitlert kancellárrá választották Németországban.” Az apját, az otthonát aztán ugyanúgy a háború miatt veszíti el, mint meg sem született testvérét  arra a kérdésére, hogy mikor is lesz neki bátyja (apja nevetve javítja ki: öccse), azt a választ kapja: majd ha Hitler megbukik. 

[img id=511741 instance=1 align=left img]De a memoár, bár vádolhatna és dramatizálhatna, mégsem ezt teszi: a gyermekkor, legalábbis időlegesen, a romokból is újraépül, a háború után is van egy ideig még boldogító iskola, szellemi táplálék, család és játék (utóbbiak elsősorban az unokatestvérnek, a szintén íróvá lett Fenákel Juditnak köszönhetően). 

Aztán ez is mind elvész. Itt értesülünk újra a gyerekkor lezárultáról, amit a menekülés követ, Szegedről Pestre, és hitelesen, pontosan megírt, mégis abszurdnak tűnő fordulatok, a vasesztergályosként eltöltött idő, a szakérettségi, az odaítélt, majd megvont Rákosi-ösztöndíj, és így tovább.

Amikor megjelenik a történetben a szerelem, vele jön a kétség is, vajon lehetséges-e folyamatos történetként megőrizni és feldolgozni mindazt a borzalmat, amin keresztülmentek a hősök (itt emlékeztetnék a kötet elgondolkodtató mottójára: „A történet besároz minden tragédiát”), vagy helyesebb lenne felejteni. A szakérettségire előkészítő tanfolyam angol osztályában megismert Zoli mondja ki: „Nem várakozni a legnehezebb. Hanem felejteni. A koplalást, a mocskot, a háborút.” 

Ez a szerelem nem véletlenül indul (1954. március 17-én, Illyés Gyula Petőfiről tartott nagyhatású előadása után) egy sajátos városalapítással, új időszámítás megteremtésével, hogy legyen végre közös otthon, saját tér és idő: aztán mégis a múlt, a le nem takarható, az el nem felejthető zúzza szét a tiszta, öröknek remélt kapcsolatot. 

A szállásadónőit mocskos zsidó kurvának nevező, részeg Zoli ordításában tér vissza újra a múlt: „Anyám jóslatai, a saját nyomorúságom, minden elnézhető, de ezekhez a szavakhoz vér tapad, az apám vére, éhség, tífusz és országutak, és ezek a szavak sohasem múlnak el, kitörnek, mint a gejzír, hogy honnan, azt nem tudom, szeretném megtudni, de nincs kitől.”

A memoárban ott az elmondhatóság kételye, még akkor is, ha nem emlékeztet a szöveg minduntalan az emlékezet viszonylagosságára, a történetek sérülékenységére: hiszen a szakításhoz nemcsak a pusztító szavak vezetnek el, bármilyen egyszerű lenne a gyermekkortól a pusztító szakításig meghúzni a történet ívét. Szerepet játszik a kapcsolat megromlásában a ma már szinte a vasesztergályossághoz hasonlóan hihetetlen, a testi szerelemtől tartózkodó várakozás a házasságra. Egyetlen helyen, rögtön az első fejezetben teszi nyilvánvalóvá a szöveg, hogy az emlékezet milyen pontatlan, mennyire kikezdhető: az ötéves kislányt feleségül kérő, hatéves Pista története mellé odakerülnek ugyanis a kérdőjeleket kitevő tények. Többször nincs is már hasonlóra szükség, ez a kétség mintegy második mottóként íródik bele a szövegbe. És a címmel, annak lehetséges szimbolikus jelentéseivel együtt ezt is mindvégig észben kell tartanunk.

A „két szimpla a Kedvesben” még a szerelem idilli szakaszát jelzi, mégsem pusztán az ötvenes évek szegénységére utal (amikor két duplára már nem telt): arra a kettős magányra is, amelyből, bármekkora is a szerelem, nem lesz valódi eggyéolvadás. Éppen a címtől, a mottó(k)tól, és mindezeknek a szöveg egészéhez való viszonyától lesz a könyv, miközben nem akar hangsúlyozottan „költői” lenni, mégis lírai. A történet erejét gyengíti az is, és éppen ez teszi különösen izgalmassá a kötetet, hogy nem áltat minket emlékező azzal: az önfeltárás, az emlékek sorba rendezése a teljes megértéshez vezetne el. Gergely Ágnes nem egyszerűen megajándékozta az olvasóit titkokkal és emlékekkel, de ajándékot adott az irodalomnak azzal is, ahogyan a memoár műfaját újraértelmezte ebben a kötetben.

A memoár, ahogy írtam, a pályakezdésről is szól, annak ellenére, hogy Gergely Ágnes első verseskötetének, az Ajtófélfámon jel vagy címűnek a megjelenése, vagyis az 1963-as év előtt lezárul. Persze, ahogy kétségünk lehet afelől, vajon egy költői pálya kezdetét az első saját kötet jelenti-e, úgy az is kérdés marad, vajon a szerkesztők által visszaadott, „nem közéletinek”, „nem közérthetőnek” aposztrofált versek másik időben és másik irodalmi intézményrendszerben korábbi indulást biztosítottak volna-e szerzőjüknek. Egyáltalán: értelmezhető-e bármilyen pályakezdés a mindenkori irodalmi intézményrendszertől függetlenül? 

Akárhogy is, ennek a pályakezdésnek egészen különös jelleget ad az, hogy ebben az esetben az irodalom a szeretett férfi helyére lép. Ahogy az anyuka fogalmaz: „Nincs szerencséd a férfiakkal. Ne törődj vele. Neked egyetlen szerelmed van, az írás.”. A hatvanas évek eleji zárlaton (vagyis az írói pálya kezdetén) kizárólag Zoli miatt lép túl a szöveg, miatta pillantunk meg egy nyolcvanas évekbeli jelenetet. Egy sikeres költőt kellene látnunk, ám nincs itt semmiféle diadal: csak egy asszony énekel a szerelme sírjánál, azt a héber dalt, amit a férfi annyira szeretett.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu