Az élet máshol van - Dés Mihály: Pesti barokk

Dés könyvében fölöttébb feltűnő az autonóm nyelvi erő hiánya, pontosabban az a küzdelem, amely különböző, a megszólalás módjának lehetséges bázisát kereső lamentálásban fullad ki, ami egyben tükrözi a szerző bizonytalanságait, az elbeszélői hang állandó mutálását és regisztercsúszkálását. – Jánossy Lajos kritikája Dés Mihály Pesti barokk című regényéről.

[img id=471665 instance=1 align=left img]Feltehetőleg nem téved nagyot a sorok írója, amikor azt állítja, nem ő az egyetlen, aki, ha nem is mohó, de heveny izgalommal, drukkoló kíváncsisággal vette kezébe Dés Mihály Pesti barokk című könyvét. 

Amivel mintegy a hermeneutikai megelőzöttség pszichológiai aspektusaira utalhat, amennyiben a nyolcvanas évek budapesti szubkultúrája, annak helyszínei és figurái emlékezetének gazdag tartományát képezik; miközben zsigerileg fojtogatónak érezte a hanyatló Kádár-kor klímáját, nem tagadhatja, hogy kóstolódó évei ekkor teltek; a város különböző földalatti, radikálisan és elégikusan dekadens mozgalmassága – érintőlegesen szólva – nem hagyta hidegen, örvényei magukkal ragadták gyakran; nem is oly lassan azokhoz tartozik, aki még „látták Lenint”, sőt nem csak Lenint, hanem több Lenint, Leninek sokaságát egyenesen.

Tehát: a nyolcvanas évek. A nyolcvanas évek, amelyekről például Bereményi-Cseh azt gondolta-énekelte, hogy sapkát viselnek és fehér bottal közelednek, míg mások szerint az időszak összművészeti értelemben már-már epochévé nőtte ki magát; mindkét megközelítés egyként érvényes. 

Ha utóbbival kapcsolatban ehelyütt csupán és stílszerűen a kortárs irodalom korszakváltó műveire és tendenciáira, illetve az underground kultúrával kölcsönös kapcsolatot ápoló ellenzéki politikai mozgalmakra gondolunk, nem vitás, hogy olyan anyagról beszélünk, amely írói megformálásra érdemes. 

Harminc év távlatából kirajzolódhat egy perspektíva, ahonnan mindaz, ami velünk történt, megörökíthető. A Pesti barokk ambíciói sem kevesebbek; tablószerű képet adni erről a nem feltétlenül forrongó, de legalábbis erjedő világról – 582 oldalon. Hozzátehetjük azt is, hogy a szerző, a a Barcelonában élő Dés Mihály magyarországi pályakezdésének lehetünk tanúi legott, amikor belevetjük magunkat a szövegrengetegbe. Mert erről van szó: rengetegről, amelyben ezúttal az erdőtől a fák nem láthatók; ahol minden lényeges, ott minden mellékessé válik. Dés könyvében fölöttébb feltűnő, már az indító oldalakon szembeszökő az autonóm nyelvi erő, hiánya, pontosabban az a küzdelem, amely különböző, a megszólalás módjának lehetséges bázisát kereső lamentálásban fullad ki, ami egyben tükrözi a szerző bizonytalanságait, az elbeszélői hang állandó mutálását és regisztercsúszkálását.

Az egyes szám első személyben megszólaló főhős a nyolcvanhármas-nyolcvannégyes esztendő lovagjaként botladozik a nőügyek és a házibulik útvesztőiben; végigtapossa az akkor nevezetes lokalitásokat a Fészektől a Fiatal Művészek Klubjáig, a Balettcipőtől a Nárciszig, bejáratos az ellenkultúra mainstream köreibe, mindehhez pedig családi keretet egy, amúgy a könyvben talán egyedüliként gazdag ecsetvonásokkal megjelenített nagymama, és a kommunista múlttal bíró szülők emelnek. És természetesen nem hiányozhat, épp a fenti nyelvi megformáltság híján, a csupán kulisszákra tördelt és anekdotákba ömlesztett huszadik századi magyar történelmi háttér sem.

A több fejezetre bontott könyv, ha és egyáltalán, poétikai helye valahol a pikareszk-irodalom - afféle Városbujócska, ha ez az értelmiségi limonádéfilm még mond valakinek valamit - környékén jelölhető ki, ám méltó „gondnoka” és újragondolója, a műfaji eldöntetlenségek okán, a fenti hagyománynak mégsem lehet. 

Szerelmi viszonylataiban a főalak vacakol, nyűglődik és amúgy macsósan szenvedve szépeleg, az erotika és a szexualitás partvidékén vergődő szcenárióiban például ilyen bölcsességekre ragadtatja magát: „Nem mondom, vannak esetek, amikor elkel némi bugyiszaggató (sic! – JL) határozottság, de általában a legtanácsosabb elkezdeni csókolgatni a nő kezit (sic! - JL).” 

Vagy: „A köldöke, mint illatozó olajok nyomától síkos kerekded csésze…” Szereplőit nem felépíti és megalkotja, hanem önképzőkörös árnyalatokkal jellemzi: „Szóval a Kati egy vékonycsontú, meghitt mosolyú, magas, fekete lány volt, akinek a kontaktlencse felkavaróan rejtélyessé tette a tekintetét. Anyagilag nem volt eleresztve, mégis határozottan jól öltözött, és a korparanccsal (sic! - JL) dacolva csodálatosan főzött.” Édesapja megszűrt szofizmája pedig fiának körülményeskedésére így hangzik: „Nehéz ügy ez – dünnyögte, és nekiállt tölteni. – De ha egy kapcsolat elkezd nyikorogni, jobb abbahagyni az egészet. A szakítás okozta szenvedés előbb-utóbb elmúlik. A rossz kapcsolat kínja viszont örök.” 

[img id=485423 instance=1 align=left img]Dés máskor viszont egyenesen ízléstelenül fog falsot: „Azt persze nem tette hozzá, pedig ő is tudta, hogy miután az oroszok megérkezte után apám elment, hogy megnézze, mi van a szüleivel, néhány szovjet katona partiba vágta (sic! - JL) a spinkót (sic! - JL), azután pedig kifosztották, bár az is lehet, hogy a sorrend fordítva volt.” Utóbbi példamondat a szleng és a desztillált irodalmi beszéd között hányódó nyelvi otthontalanság tükre

És az „elbeszélés nehézségeit” láttatva azt sem felejti el leszögezni, hogy: „Szép ez, szép, talán még jó is, csak hát minden figura egy kész regény (sic! – JL), és nem lehet Novel stream-et csinálni egy sima kis fejezetből.” Hosszan idézhetnénk még a Pesti Barokkból hasonló pongyolaságokat, amelyek önmagukban nem feltétlenül volnának azok, ha Dés képes volna szövegkörnyezetbe ágyazni őket, vagyis a nyelvi világ hitelességét feszes stilisztikai eszköztárral kézben tartani.

A fentebb már megpendített műfaji zavarodottságra vagyunk kénytelenek visszatérni, hogy részletgazdagon alátámasztottá váljanak a Pesti barokk nehézkedési pontjai. Dés könyvét mintegy negatíve kísérelhetjük meg a legsikeresebben leírni. A regény sem nem önéletírás, sem nem kulcsregény, sem nem Bildungsroman. Miközben mindegyik eséllyel kacérkodik, egyiknek sem jár a végére. 

Az önéletírásból az átélten vallomásos hang súlya hiányzik, a kulcsregény sanszából a korabeli ikonografikus figurákat ismerő, velük jól értesülten gazsuláló elbeszélő belterjes hivalkodása marad. (A legkirívóbb eset, amikor a demokratikus ellenzék szilveszterét felelevenítő lapokon a jelenlevők többségét – Kovács Andrist (sic! – JL), Betlen Janit (sic! – JL), Rajk Lacit (sic! – JL), Dalos Gyurit (sic! – JL) – néven nevezi, míg másokat az említett szöveghelyen, de a könyvön végighúzódóan fikciós névadással eltakar.) A nevelődési regény parafrázisa ugyan és formailag szintén a Pesti barokk opciója, de ennek sem sikerével, sem kivihetetlenségével nem konfrontálódik. Figurái legfeljebb és maximum a magyar adomakincset gazdagítanák, ha nem majd’ hatszáz oldal sírhant volna a fejük felett.

És nem feledkezhetünk el arról a görcsös igyekezetről sem, amellyel a Pesti barokk szerzője, a már említetteken túl, szövegfolyamát kényszeres húzásokkal posztmodernizálni kívánja; találunk itt az elmondottakon túl korabeli katona-zsargon gyűjteményt, vicc-csokrot, levélregény-metszetet, forgatókönyv-részlet, ahogyan Csuhai István méltató kritikájának címe sugallja: Mindent bele. De, Csuhaival szemben, ez a nagyra vágyó ambíció épphogy a regény biztos megfenekléséhez vezet. 

Túlontúl nagy a súly, amit elhordani akar, ekképp az oldalakat a dagályos és túlírt, arányait és tónusait nem lelő nyelv uralja: „Úgy látom, ez se jött össze: a sztorizgatás se vezet sehová. Olyan, mint a kocsmai dumák. Se eleje, se veleje, se iránya, se aránya. Emlékfoszlányok. Körkörös romok. Narcisztikus csapongás.” – írja Dés a 3. fejezet elején. Ám ez a legolcsóbb megoldás, menlevél a könyvnek csupán, önigazolás, preventív védekezés (A gyerekes játék: bújócska és szembekötősdi: én voltam, nem én voltam.) a kritikus olvasóval szemben. Az ilyen, és az ehhez hasonló közbeszúrások néhány pillanatra gátolják csak meg Dést abban, hogy pont úgy és ugyanúgy írja tovább történeteit.

A Pesti barokk a nyolcvanas évekről szólna, 2013-ban és -ból. A kor önmagát megalkotta, hovatovább műalkotássá (Perneczky) lett, ellenben utókorából ilyen léptékben még senki nem próbálta újrafogalmazni. (Talán Kemény István Kedves ismeretlene tett ebbe az irányba lépéseket.) Dés megkísérelte – nem sikerült. Amennyiben érkezett a könyv méretét és szerkezetét befolyásolni igyekvő bárminemű baráti és/vagy szerkesztői szándék, és ezt elutasította, rosszul tette. Ha nem érkezett, még nagyobb a baj. 

A regény úgy szól, mintha a nyolcvanas években született volna; egy a nyolcvanas években élő, írói ambícióktól szorongatott és fűtött értelmiségi ifjú szövegelését és jammerolását követhetjük, aki azt gondolja, az élet máshol van, pont ott, ahol ő és barátai. Részben ugyan, de igaza van: az élet tényleg máshol van (volt) (lesz), de – fájdalom – legkevésbé sem a Pesti barokk lapjain.

Amennyiben értesítést szeretne kapni az olimpiával kapcsolatos Port.hu tartalmakról, kattintson ide és iratkozzon fel az értesítésekhez.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu