Egy jónevű producer másodszor is felhasználta Lara Croft (Angelina Jolie) műkincsvadász történetét, hogy kifossza a nézőket. Húzzuk keresztül e kapitalista számítást - ne nézzük meg moziban a filmet!
Nem könnyű úgy értékelni a Tomb Raider - Lara Croft filmopuszokat, hogy a szemléző le ne lőjön egypár poént a történetből. Hiszen ebben az akciómozinak nevezett filmben annyira szegényes, lecsupaszított a történet, annyira kiszámíthatók a dramaturgiai fordulatok, hogy az a leghelyesebb, ha a film lényegi elemeire rávilágítva meggyőzzük a nézőt, csak ezért a filmért ne költse pénzét a moziban.
Várja meg inkább, míg a film megjelenik a videótékákban, vagy sértsen szerzői jogokat, és töltse le magának a netről. A Tomb Raider második részében a látványt és az akciót is szűkmarkúan mérik, így nem sokat veszítünk, ha a látómezőt betöltő mozivászon helyett tévénk vagy a számítógépünk képernyőjére meredve nézzük végig. (Ráadásul ezeket a készülékeket kényelmesebb kikapcsolni, mint az Angelina Jolie-rajongók között kivergődni a moziból.)
A vonzó műkincsvadász kalandjai először nagysikerű konzolos-számítógépes játékként jelentek meg a piacon. Valószínűleg Lawrence Gordon hollywoodi producer ötlete volt a játékfigura megfilmesítése (Gordon 40 éve van a pályán, korábban a 20th Century Fox stúdió igazgatója is volt). Az első és a második epizódot egyaránt ő jegyzi vezető producerként. Az ő nevéhez fűződik a Bruce Willis-sztártrilógia első két darabja, a Die Hard 1 és 2.
Ez utóbbi filmeknek volt operatőre Jan de Bont, aki a második, az idei Lara-filmet rendezőileg összehozta (korábban a Speed első és második epizódját rendezte). A forgatókönyvírók viszont nem ugyanazok, s ez meg is látszik a történeten, amely még kevésbé feszes, még inkább nevetséges és még erőteljesebben emlékeztet a számítógépes játékok világára, mint az első Tomb Raider-epizód.
A stáb úgy látta jónak, hogy az előző részhez képest még több misztikát és egy alapfokú mitológia-kalauzt adagoljon a történethez. A görög mítoszokra, toposzokra való utalás viszont túlságosan egyértelmű (ellentétben a legutóbbi Terminator sztroijával), sőt, inkább a szánkba van rágva - vagy lőve, rúgva és pofozva. Adott tehát Pandora szelencéje, amit ha kinyitnak, nem használ az emberiségnek.
Nem hiányozhat a gonosz tudós kliséje sem (Jonathan Reiss-t Ciarán Hinds brit színész alakítja), és máris kezdődhet a hajsza a szelence, illetve a hollétét felfedő különleges térkép iránt. Az összesen 90 percnyi csihi-puhi jelenetsorban három percnyi eredeti megoldás található, amelyben elámulhatunk azon, hogyan lehet fejjel lefele csúszva egy kötélen csupasz pisztollyal irtani az ellent.
Színészi játékról, kifejezőerőről nincs mint nyilatkoznunk. Az alkotásban bemutatott, néma és mozdulatlan elektronikai ketyerék kellékként is nagyobbat alakítanak, mint Angelina Jolie, Gerard Butler, Ciarán Hinds, Chris Barrie és társai. (Arról viszont nem ők tehetnek, hogy a producer, a rendező és a forgatókönyvírók egy tisztességes akciófilmben miért nem kímélik meg már végre a nézőket a felesleges bölcsködésektől.)
Lövöldözés Sanghajban egy fényreklámról. Angelina Jolie egyik nyilatkozata szerint a Tomb Raider-szerepre muszáj keményen edzeni, és ez nehéz; de még nehezebb a munka alatt a szereplőnek azon jellemvonására koncentrálni, hogy mindenáron meg akarja menteni a világot
Az akciójelenetek sora ellen valószínűleg nagy vehemenciával tiltakozna Görögország és Kína műemlékvédő bizottsága, mert hol egy ókori görögnek ható templomot döntenek romba a szereplők, hol meg a Kínai Nagy Falon száguldoznak motorkerékpáron. Az illogikus, dramaturgiailag egymásra hányt jelenetek olyan természetességgel követik egymást, mint a számítógépes játékban. Aki játszott ilyent, ezen nem is lepődik meg, ugyanis a sztori gyengéit ellensúlyozza a kreativitás, az interakció.
A filmet nézve azonban csak annyival járulhatunk hozzá az élmény fokozásához, hogy az előcsarnokban veszünk még egy adag pattogatott kukoricát, és ha nem egyedül ültünk be a terembe, kommentáljuk barátainkkal a jeleneteket. Ennyi elégtétel feltétlenül kijár mindazoknak, akik erre a műre nem sajnálják a zsebpénzüket.
Egy jelenet viszont - amelyben víz alatti taxiként használják a cápákat - mindent megér, hiszen akkora blődlit, minthogy egy vérszomjas, villámgyors vadat egy határozott ökölcsapással észre lehet téríteni, és az esetet az ember épen meg is ússza: szóval ennyire színtiszta állatságot ritkán lehet mozivásznon látni!
