Bábterápia

Ti, akik filmcím alapján ítéltek, s mondtok jót/rosszat a mozikapuk előtt, ez egyszer felejtsétek el e (jól bevált?) szelekciót! A hódkóros semmi olyat nem ad, amit a címe. Ez Jodie Foster harmadik rendezése halálosan komoly atipikus fogásokkal, és maximum három snittel, ami vicces lehet. Az atipikusságra még a pompon-lány vagy a Today Show sem cáfol rá, pedig az mind eléggé amerikai. A cím - ami egy hódra utal, mert ezt jelenti az eredeti (The Beaver) is, - vitathatatlanul a filmhez tartozik, de mégis. Ez most sokkal jobb lett volna nélküle.

Ez nem pusztán szerep, ez rendezés. A sminkesektől és hajlakkoktól távol eső, feliratos szék élménye: az „én mondom meg, hogy mit csinálunk”-érzés, amiből valami nagyon maradandó születik. Jodie Foster megszámolta az Oscarokat - éppen kettő van neki belőle -, majd felhívta régi barátját, Mel Gibsont - akinek szintén ennyi van -, hogy segítse ki. A sikerhez persze nem csak ők ketten kellettek, noha Foster színésznőként is jelen van, hiszen ő alakítja Walter Black (Gibson) feleségét, hanem Jennifer Lawrence, a pompon-lány, aki ebben a kategóriában - ha lehet ilyen - a legszimpatikusabb; és a kamasz-srác, Anton Yelchin is, aki kísértetiesen hasonlít az Amerikai szépség apagyűlölő kislányára: van benne valami feminin, de főleg az apagyűlölés miatt. Végül pedig kellett az akcentus! A Hódnak, a beszélő Hódnak egész más akcentusa van! - olyan igazi ausztrál. Ez ad hozzá mindent a figurához, amit púder vagy pomádé képtelen. Életet visz bele, karaktert állít mögé, és egy kicsit nagyon önironizál is. Mert - ahogy Walter is elismeri – "az igazság az, hogy a Hód nem egy báb. A Hód él…Igazi."

Ha nem látnánk, hogy mennyire abszurd egy szeméttelepen talált bábfigurával a kezünkön létezni étteremben, a zuhany alatt, sőt, még az ágyban is, talán könnyebb lenne üdvözölni egy sosem látott pszichiáter legújabb terápiás módszerét, de így! Így már a látványtól olyan érzésünk támad, ami egyszerre okoz viszketést és akaratlan szemöldök ráncigálást: miért nem veszi már le azt a Hódot?! Miért beszél magáról folyton harmadik személyben, és miért nem lehet úgy megölelni, hogy cserébe ne egy bábfigura öleljen vissza?

Sajnos a meglepetésnek, vagy a szokatlannak átható ereje van; többször láttunk már ilyet: nagyon-nagyon "kevinspaceys" ez a frissen diagnosztizált, örökös depressziós öltönyös apa; vagy a fia, aki annyira gyűlöl, hogy a szobája falán filctollal jegyzi meg, miben hasonlít az öregére, és a pompon-lány karakter, aki szőke és gyönyörű, de titkai vannak és nagyon úgy csinál, mint akinek nincsenek. De akármennyire is hajaz rá, ez nem az a film, és hiába is várnánk tőle, hogy amerikai, vagy akár szép legyen. Annyi szent, hogy nem vicces, nem családi mozidélutánra való, és nem kávéznak benne az utcán. Útkereső emberekről szól, akik valami újat, valami mást próbálnak, hogy a valami mástól kicsit jobb legyen. Talán a jól bevált antidepresszáns, vagy a netről letöltött évfolyamdolgozat nekik nem elég. Talán nem a legrövidebb út az igazi? Akárhogyis van, a főhős Walter Black hirtelen megvilágosodása egy bábfigurával való találkozás után egy rövidke sort idéz föl bennem: Azt, amelyik szerint a Mennybe vezető legrövidebb út a Poklon keresztül visz. Ezt a szubjektív Poklot hozza A hódkóros.

9,5/10 pont