Benjamin Button különös élete

Lehet-e rossz egy film, amelyet tizenhárom Oscarra jelöltek? Unatkozhatunk-e rajta, ha olyan színészcsillagok játszanak benne, mint Tilda Swinton, Cate Blanchett, vagy épp a főszereplő szupersztár Brad Pitt? Lehet-e jellegtelen egy David Fincher-film? Hidegen hagyhatnak-e minket a vászonra transzponált elképesztő mennyiségű dollármilliók?

A színpadias kérdéseket lehetne folytatni napestig, a válasz mindegyikre éppúgy lehet egy "miért ne" és egy ?dehogy". Mert nem kell hasra esni semmitől a műélvezőknek, a művészet nem a díjak és rangok körüli tiszteletről szól, hanem a művekről és azok hatásáról. Hiába dolgoztak sokan a piramisokon, attól azok lehettek volna mondjuk csálék. A Benjamin Button különös élete sem attól működött, mert egy monstrum, egy hadi gépezet, amelynek egyetlen célja, hogy bőgjön rajta az ember lehetőleg elejétől végéig, hogy ámuljon el a látványtól, a hollywoodi katonák igyekezetétől. Ezek az adatok, díjak és díszletek egy idő után úgyis megfakulnak. Kinek esik le az álla ma a Ben Hur látványvilágától? Ki állítja nyugodt szívvel ma, hogy a Titanic jó film?

Mindezzel együtt azért valljuk be, az újabb blockbuster dráma producerei nem bíztak semmit a véletlenre: ember legyen a talpán, akit nem darál be a Benjamin Button és ez furcsa mód a nézőben eleinte bizony visszatetszést kelt. Megijedünk a film méreteitől, profizmusa már-már tolakodóan csúcsrajáratott. Így elmondható: Benjamin Button különös élete minden látványos igyekezet ellenére lett jó film. Miközben nézzük az öregen született és az évek során fiatalodó fiú történetét, lassan elfelejtjük a díjsóvár alkotókat és belefolyunk a mágikus realista amerikai történelembe. Az első világháborútól Pearl Harboron át egészen a Katrina hurrikánig terjednek időbeli határai a filmnek, és a térbeliek sem kevésbé tágasak, mivel a főszereplő polgári foglalkozása tengerész.


És habár az eszünkbe juthat, hogy nem hiába írta meg az író, F. Scott Fitzgerald novellában és nem regényben a történetet, ennek folyamányaként kereshetjük Benjamin Button betegségének ki nem fejtett aspektusait. Eszünkbe juthat például a dilis pingpongbajnok vietnami hős, bizonyos Forrest Gump, és a Tim Burton-féle Nagy hal is beúszhat a képbe, mégis: a Benjamin Button valahol a harmadik óra kezdetekor, mikor a címszereplő tökéletes, reklámfilmbe illő életét kénytelen otthagyni és odaadja mindenét a szeretteinek, egyszerűen sírásra görbíti a szánkat. Cate Blanchett tekintetében van a kulcs, azt hiszem. Aki egyébként már volt felesége Brad Pittnek, legalábbis moziban, a mexikói Bábelben.

Nem közhely- vagy giccsmentes a film. Viszont minden semmitmondó mondata és túl szépnek tűnő megmozdulása ellenében bevet több tucat érvet. A visszafelé forgó óra, a csak szárazföldön veszekedő ikerpár, az öregúr, akibe hétszer csapott a villám, a kémnővel folytatott oroszországi viszony, a lábtörés története, a tetováló művész tengerész, az öregek otthonában élő lakók, a radírfej férgére emlékeztető öreg csecsemő, vagy az ősöreg bölcsességgel a szemében elszunnyadó fiatal baba mind-mind olyan élmény, amiért hálásak lehetünk a thriller mesterének, David Finchernek, hogy ezúttal nem sorozatgyilkosokról, világot megsemmisítő anarchistákról, vagy parazita űrlényekről forgatott filmet.

Pedig azokat is mennyire szeretjük.

Lakatos Mónika - Romanimo
2019. november 12., 19:30 Lakatos Mónika - Romanimo

Autentikus roma népzene a MÜPA Fesztivál Színházában.

Jegyvásárlás