Bár mindenféle film készül Brazíliában, hozzánk csak azok jutnak el, amelyekben a következő kulcsszavak szerepelnek: bűnözés, nyomor, prostituált és/vagy transzvesztita. A hegedűtanár a szabályt erősítő kivétel.
A hegedűtanár (2015)
Íme egy brazil film, amely nem kirobbanóan erőszakos vagy túlságosan szentimentális, mégis működik a története, és ugyan a szegénynegyed itt is fontos szerepet játszik, de egy kisebb helyi klisé, a zene viszi a főszerepet. Főhősünk a hegedűművész Laerte, aki csakis a zenének él, álmai azonban szertefoszlanak, amikor nem válogatják be a nagy presztízsű Sao Pauló-i Állami Szimfonikus Zenekarba. Hogy eltartsa magát, tanári állást vállal a nyomornegyed egyik iskolájában. Az új tanár és a kemény világban felnövő diákok eleinte nehezen jönnek ki egymással. Laerte bármit megtenne, hogy kiszabaduljon ebből a közegből, egy idő után azonban különleges tehetséget talál a diákjai között, és elkezdi élvezni a tanítást.
Utolsó megálló 174 (2008)
Az egész Brazíliát megrázó történetből először José Padilha, az Elit halálosztók rendezője készített dokumentumfilmet, majd hamarosan megjelent a játékfilm, amely a tragikus véget érő, élőben közvetített buszrablás elkövetőjének életét dolgozta fel. Sandro Rio de Janeiro szegénynegyedében nőtt fel. Tízéves volt, amikor a szeme láttára meggyilkolták az anyját, majd utcagyerekek bandájához csapódott. Amikor a bandavezér összeütközésbe kerül a hatalommal, a rendőrök válaszul utcagyerekek százait ölik meg a hírhedt Candelaria-mészárlásban. Sandro a néhány túlélő között volt, börtönbe kerül, megszökik, majd rájön, hogy a menyasszonya a legjobb barátjával csalja meg. Ekkor dönt úgy, hogy eltérít egy városi buszt, a 174-es járatot. Brutális minden képsora, de arrafelé már csak ilyen az élet.
Isten városa (2002)
Ha Brazíliáról van szó és a nyomornegyedekről – favela -, akkor ez a kötelező néznivaló, de helyenként kifejezetten brutális, de végig elementáris erejű Isten város önmagában is megállja a helyét. A cselekmény Rio de Janeiro nyomornegyedének utcáin zajlik, két különböző utat bejáró fiú útját követi nyomon 15 éven át, a hatvanas évek végétől a nyolcvanas évek elejéig. Az egyikből fotós lesz, a másikból rettegett drogdíler, aki már kisgyerekként sem félt ölni, de Fernando Meirelles megtévesztően gyönyörű helyszíneken felvett, csodálatosan fényképezett filmjének főszereplője nem ez a két fiatal, hanem a hely. Az Isten városa egy hatvanas években elkezdett, szegényeknek épült lakótelep, amely a nyolcvanas évek elejére Rio de Janeiro egyik legveszélyesebb városrészévé vált. Reméljük, a készülő olimpia résztvevői nem tévednek errefelé!
Elit halálosztók (2007)
1997, az ország izgatottan várja a pápa érkezését, ami a rendőrségnek hatalmas feladatot jelent: el kell takarítani a mocskot az utcákról. Ezért jön létre az eredeti címben szereplő rendőri különleges elitalakulat – a magyar címtől minket kiráz a hideg -, amely élén a kőkemény Nascimento százados áll, aki maga is az utódját keresi. Neki kell az újoncból kőkemény kommandósokat kiképezni, akik a legkeményebb helyzetekben is megállják a helyüket, és bizony a fővárosnak vannak olyan negyedei, ahová még a veterán zsaruk sem mernek bemenni, és már az első bevetés is rendkívül véresre és izgalmasra sikerül. José Padilha filmjének – ami mindenki meglepetésére elnyerte a Berlini Nemzetközi Filmfesztivál Arany Medve díját – hitelességéhez nem férhet kétség, hiszen mindkét forgatókönyvíró az itt ábrázolt alakulatban szolgált.
Központi pályaudvar (1998)
Az állandóan nyüzsgő Rio De Janeiró-i főpályaudvar egyik zugában egy nyugdíjas tanárnő pénzért levelet ír az átutazó írástudatlanoknak. A leveleket - miután otthon barátnőjével jókat szórakozik rajtuk - sosem adja postára. Egy nap a 9 éves Josue és édesanyja írat levelet a fiú apjának, majd a levél megírása után pár perccel a srác anyját elüti a busz. Hősnőnk lelkifurdalástól vezéreltetve – és néhány életveszélyes kaland után – nekivág egy autóbuszon a kisfiúval a böhöm nagy országnak, hogy megtalálják a rég látott apát. Walter Salles filmje a filmtörténet egyik legszebb meséje, amiben ugyan nem minden meseszerű, de két hősünk közös kalandja mulatságos, emberi és megható.
Carandiru - A börtönlázadás (2003)
A Carandiru a világ egyik legnagyobb gyűjtőfogháza volt, amely Sao Paolóban működött egészen 2002-ig. Legnagyobb kihasználtsága időszakában a 3000 férőhelyen 8000 rabot tartottak fogva, és akkor vált igazán hírhedtté, amikor 1992-ben, egy lázadás alkalmával 111 rabot koncoltak itt fel. Habár a rendőrség arra hivatkozott, hogy önvédelemből cselekedtek, egyetlen rendőr sem halt meg az összetűzés során. A film forgatókönyve Drauzio Varella könyve nyomán készült, aki 1989 és 2002 között a börtön orvosaként teljesített szolgálatot, majd a rendező Hector Babenco onkológusa volt, a kezelések során mesélt a tapasztalatairól. Az eredmény egy sikerkönyv és annak filmadaptációja volt, amit a később lebontott valódi börtön falai között forgattak le, és ami egy egészen különleges mikrokozmoszt mutat be és egy rendkívül véres konfliktust tár elénk, megrázó módon.
Madame Sata (2002)
Karim Ainouz Brazília száraz, északi pusztaságán rabszolgának született, anyja hét éves korában eladta, ő pedig a szabadságát kereste a Rio de Janeiró-i aljas utcákon. Szénfekete, 183 centi magas, 83 kilós, csupa izom fickó selyem ingben és szűk nadrágban, hátsó zsebében egy gyilkos pengével. Művésznevén Madame Sata legendás bűnöző, büszke homoszexuális, kabarésztár és gyilkos, miközben hét örökbefogadott gyerek odaadó apja. A szokatlan portré egy robbanékony és ellentmondásos személyiség győzelmeit és tragédiáit a Lapa negyed alvilágában: stricik és kurvák, gyilkosok, melegek és művészek világában. Egyszerre fülledten egzotikus és kijózanítóan hétköznapi ez a környezet, ahol a valóban élt Sata nevet szerzett magának.
