William Shakespeare a valaha élt legnagyobb forgatókönyvíró, akinek munkait már évtizedek óta láthatjuk a mozivásznon, hol klasszikus, hol modern, hol abszurd verzióban. Mert egy jó Shakespeare-feldolgozásban minden ott van: fantasztikus karakterek, igazi dráma, csodás párbeszédek és persze az is sokat segít, hogy mindenki ismeri őket, mint például most Macbeth történetét. Lássuk ki hogyan dolgozott ebből a remek alapanyagból!
Rómeó és Júlia (1996)
Baz Luhrmann akkor teljesen újszerűen nyúlt Shakespeare klasszikus szerelmi történetéhez: mellőzte az áhítatos, ábrándos olvasatot, és menő, lüktető és gyors darabot csinált belőle, olyat, ami elsősorban a tiniknek szólt, de a felnőtteknek is élvezhető és érthető volt. a reneszánsz kori Itália helyett a modern környezetben, az amerikai Verona Beach-en talál egymásra két rivális család csemetéje – a nevek azért megmaradtak, a Capulet és a Montague család. Egy táncos összejövetelen találkozik egymással a két család gyermeke. Rómeó és Júlia az első pillantásra egymásba szeret, és hamarosan, titokban összeházasodnak – és innentől indulhatna a Terhes tinik című reality, ha Rómeó nem végezne az egyik Capulettel. Az egészre Claire Danes és Leonardo DiCaprio párosa tette fel a koronát, no és a The Cardigans csodás betétdala.
Otthonom, Idaho (1991)
Gus Van Sant kevésbé népszerű drámákból dolgozott, merthogy több darabból vette az alapmotívumot – elsősorban a IV. Henrikre támaszkodott -, a fiatal korában magát kitomboló, majd a trónra kerülve régi önmagát és egykori barátait magtagadó uralkodó történetét. Az uralkodó ugyan itt nem arisztokrata, hanem egy polgármester fia, Scott (Keanu Reeves), aki egy csapat narkóssal és hímringyóval él az utcán. Legjobb barátja, a belé szerelmes, érzékeny Mike (River Phoenix), aki narkolepsziában szenved. A két fiú együtt indul útnak, hogy megkeressék Mike anyját, s eljutnak egész Olaszországig, ám a mama már rég máshol jár. Hazatérvén Scott a rég áhított apai örökséggel újra beilleszkedik a gazdag polgári világba, Mike pedig magára marad a semmibe vesző idahoi országút szélén. Phoenix tragikus halála nem sokkal a film megjelenése után egy újabb jelentésréteggel ruházta fel az amúgy is egyszerre szép és szomorú történetet.
Véres trón (1957)
Michael Fassbender egy interjún elárulta, hogy a saját Macbethjét Akira Kurosawa csodás feldolgozásának főhősére, Wahsizu tábornokára építette – természetesen maga Kurosawa is Shakespeare-ből dolgozott. Az ő története a feudális Japánban, hűbérurak és szamurájok között játszódik a középkori Japánba helyezte át, de hűen követte a Macbeth cselekményét, miközben formailag bravúros filmet alkotott. A hatalomvágy itt valamiféle mágikus, horrorisztikus erő, a rendező kedvenc színésze, a zseniális Toshirô Mifune pedig átlényegült és szerep kedvéért, magára maradása erődjében szinte misztikus mértéket ölt – az utolsó jelenet nyílzápora a filmtörténet egyik legemblematikusabb képe.
Rosencrantz és Guildenstern halott (1990)
Tom Stoppard a Hamlet néhány, gyakorlatilag teljesen mellékes sorából épített fel először egy saját drámát, majd azt ő maga vitte filmre. Két olyan emberről szól a történet, akik soha sem jönnek rá, miért ölik meg őket, s hogy ez mennyire mulatságos. Belekeveredtek egy történetbe, mely számukra éppolyan rejtélyes, mint a nézőnek. Két lóti-futi mellékszereplő, akik parancsra főszerepre kényszerülnek. Hamlet királyfi áruló barátai. Kockáznak, fülelnek, túllihegik a parancsokat, és semmit sem értenek az egészből. Gary Oldman és Tim Roth a két címszereplő, egyikük sem tudja, melyikük melyik, mert felcserélhetőek és feláldozhatóak, és tényleg zseniálisak. Úgy filozofálgatnak, hogy azzal semmit sem mondanak, ugyanakkor tényleg felteszik a legfontosabb kérdéseket, csak ezt maguk sem veszik észre.
Káosz (1985)
A japán rendezőzseni, Akira Kurosawa szeretett nyugati alapanyagokból dolgozni, és különösen szerette Shakespeare-t – lásd, Véres trón -, és öreg korára logikus, hogy a Lear királyhoz nyúlt, bár itt nyilván más a cím. Hidetora fejedelem – egy létező történelmi alak a XVI. századból - átadja birodalma irányítását legidősebb fiának, Tarónak. Szaburu, a legkisebb fiú nem helyesli apja döntését, mert mindkét bátyját túlságosan hatalomszeretőnek ismeri, s emiatt egyiküket sem érzi alkalmasnak egy egységes állam vezetésére. Az atya ezért Szaburu ellen fordul, de hamarosan kénytelen lesz belátni, hogy "lázadó fiának" igaza volt. A film a pusztulás igazi eposza – egyben a feudális Japán letűnésének is sokadik megéneklése, ami a rendező egyik kedvenc motívuma volt -, de megannyi modern áthallást is tartalmaz, például az atomháborúval kapcsolatban.
West Side Story (1961)
Aki még nem tudta volna, minden idők legnépszerűbb musicalje valójában egy Shakespeare dráma modern verziója, és így belegondolva Baz Luhrmann nem is dobott olyan nagyot a maga Rómeó és Júlia átiratával. Itt ráadásként némi faji ellentétet is kapunk, ugyanis az egyik rivális klán nem fehér. New York West Side negyedének utcáin vívja harcát a helybéli fehér fiúkból és a Puerto Ricó-i bevándorlókból álló két banda. Az egyik táncos szórakozóhelyen találkozik egymással Tony, a Jets vezetője és a rivális bandához tartozó csinos félvér lány, Maria, hogy aztán végigtáncolják és dalolják az egész filmet, amely korántsem ér olyan tragikus véget, mint az eredeti. Mára talán kissé naivnak tűnhet az egész – parodizálták is eleget -, de a tánc és a koreográfia örök!
