Beszélj a szerelemről!

  • Vörös Adél / PORT.hu

Önéletrajzi ihletésű filmet készíteni talán a legnehezebb, valahol az adaptáció mögött kullog a műfaj kockázatosság tekintetében. Noha Sophie Marceau nem állítja, hogy filmje önéletrajzi ihletésű lenne, mégis, a vak is látja... Naná, hogy érdeklődve várjuk a házibulis kis Sophiet, vajon mivel áll elő. Nem először kell bizonyítania: a tinifilmek után gyors fordulatszámon váltott, a komoly műfajban is bizonyíthatta tehetségét, sőt, színészként igazán csak mára ért be, még rengeteg szerep előtt állhat. Nem feladatom Marceau karrierjének elemzése, de ez a rendezői munka példaértékű, több szempontból is.

Példaként szolgálhat színészből rendezővé avanzsáló ifjú törekvők számára. Meg első nagyjátékfilmes rendezők számára. És forgatókönyvírók számára. Különösen az utóbbi tényezőt emelném ki: a szkriptíróét, aki nem forgatókönyvet írt, hanem tizenkilencedik századi regényt. Abból a hosszú, "külső" - belső monológos fajtából. Író barátunk - jobban mondva barátnőnk - azonban mintha megfeledkezett volna arról, hogy ő most nem papírra ír, a hosszas olvasói merengés kiváltása végett, hanem celluloidra. Ahol a hosszú elmerengés csak a két óra után következhet a befogadó részéről, egyszerűen a film, mint sajátos művészeti ág alkotói-befogadói jellegzetességeiből kiindulva.

A maximum sármosnak, de semmiképpen nem szép férfinak mondható idősödő Richard (Niels Arestrup) és a rendezőnőre kísértetiesen hasonlító harmincas Justine (Judith Godreche) házasok. Tizenöt éve. Van két gyerekük. Justine hamarosan elválik Richardtól. Az elválás nehéz. Így hangzik tőmondatokba foglalva a Beszéljünk a szerelemről! története. Hiába a tőmondatok, talán feltűnt: ez így nem túl sok. Ha minimálcselekményt használ a film, vigyáznia kell: a megjelenítés maximumán kell lennie - színészileg, rendezőileg kell erősnek lennie, hogy fenntartsa az érdeklődésünket. Talán filmes tőmondatokban hangsúlyoznia, nem bő lére ereszteni a szűkre, feszes hangvételre vágyakozó történetet. Ezt az egyensúly-kritériumot borítja fel Marceau, amivel szembemegy nézői elvárásainknak rendezőként és forgatókönyvíróként. Ahhoz azonban "kevés" a film, hogy lázadóan-kultuszszagúan szabályszegő legyen. Itt egyszerűen két ember vitázik, vitázik, beszélget és emlékezik. És ez édeskevés. Filmen. A túlzó verbalitást, a túl sok elhangzó mondatot, amit nem ellensúlyoz bármilyen történés, egy idő után nem tudjuk befogadni. Érzékeny film ez, áttetsző. Egy szerzői szubjektum nagyon személyes vallomása a szerelem végességéről, a szeretetről, a kötődés összetartó és szétszakító erejéről. Jól megírva nagyon jó próza lehetne belőle. Filmként azonban próbára teszi türelmünket, nézői szokásainkat. Talán túl áttetsző is: ami mögötte van, túlságosan levezethető a szerző magánéletéből. Hiába, aki színész, arról tudjuk kivel él, kit szeret, kivel szakít. Ha pedig személyes történethez nyúl, nem csak a néző nem tudja személyes szférájából elmozdítani az alkotást: ő maga sem.