Borul az összeesküvés-elmélet

  • Kovács Patrik / Filmpont

Hosszú hallgatás után Mel Gibson ugyan tényleg visszatért, de egyelőre csak azért, hogy Martin Campbell lebutított konspirációs thrillerének erőszak-hullámvasútját navigálja.

Mel Gibson valószínűleg kitűnő eredménnyel végezte el a "Hogyan veszítsük el a szeretteinket, majd álljunk értük brutális bosszút" című gyorstalpaló kurzust. A Mad Maxben gyermeke megöléséért vet elégtételt a hidegvérű bűnbandán, a Halálos fegyverben felesége elvesztésébe beleőrülő, félbolond zsaruként parádézott, A hazafiban fiait ragadta el tőle a háború, a Jelekben pedig özvegy lelkipásztorként hitetlenkedett - nem véletlen tehát, hogy nyolc év mosolyszünet után önbíráskodó bosszúállóként kíván friss vért pumpálni megfáradt karrierjébe. Martin Campbell rendező sajnos annyira szűkölködik az ötletekben, hogy előkapta saját, 1985-ös BBC-minisorozatát, A sötétség peremént és beleaprította rozoga darálójába - ami az utóbbi években csak a Casino Royale című Bond-filmet kímélte. A nagyvászon szerelmesei búcsút inthetnek a veretes angol elbeszélői stílusnak és az akkurátus lélekbúvárkodásnak. Campbell megalkuvó, nyers újragondolásában a mérnöki akcióbetétek és a rohanó tempó nem fedi el az atmoszférateremtés és a lélekábrázolás árválkodó hiátusait.

Még akkor sem, ha a történet - már amennyire ez egészestés remake esetében lehetséges - többé kevésbé az eredetit követi: Thomas Craven (Mel Gibson), a magányos nagyvárosi nyomozó teljesen összeomlik, amikor hazalátogató lányát (Bojana Novakovic) kertvárosi házuk küszöbén agyonlövi egy orgyilkos. A veterán zsaru először arra gyanakszik, hogy egy frissen szabadult bűnöző állhat a háttérben és elkezdi végigböngészni régi ügyei porosodó aktáit, majd rádöbben, hogy valójában nem őt, hanem a szeme fényét akarták eltenni láb alól. Emma ugyanis nem sokkal korábban leleplezte egy nukleáris fegyverekkel üzérkedő nagyvállalat színfalak mögötti machinációit, amelyek a legfelsőbb politikai körökben gyökereznek. Craven egymaga próbálja meg felkeresni és megbüntetni a főkolomposokat, de hogy a képlet ne legyen ilyen egyszerű, még egy lezser modorú, különc botrányelhárító szakember (Ray Winstone) is bepofátlankodik a képbe.

Kár, hogy A sötétség határán egyetlen fronton sem állja az összehasonlítást az eredeti sorozattal. Amaz társadalmi és globális kríziseket gerincesen pellengérre állító, ugyanakkor a főhősi agóniát is nyers élethűséggel kifaragó, terhelő atmoszférájú konspirációs thrillerként vonult be a filmtörténetbe. Emez az összeesküvés-elmélet misztikus üzemszervezeti miliőjét és az ebből kirügyező társadalmi, ökológiai mondanivalót láthatóan inkább alibiként, mintsem a koncepció strapabíró talapzataként kezeli. Persze Campbellnek most nem áll rendelkezésére annyi idő mint negyedszázaddal korábban, de ez nem lehet mentség mindenre. A történetből a rendező kényelmesen kiürítette a húsbavágó morális üzenetet, a feszültség-ökonómia nem is valamiféle nukleáris nagyüzemeket, tekintélyes politikusokat és állami tisztviselőket áthuzalozó összeesküvés leleplezésében kulminál. Gibson blazírt Thomas Cravenjét csupán a bosszú érdekli: ideggörcsben rángó, paranoid tanúkat gereblyéz össze (akiket persze egymás után mészárol le a másik oldal) és sorra kénytelen elszenvedni az egyéniségtelen dramaturgia papírízű etapjait: régi rendőrtársa gátlástalanul a hátába vágja a nagykést, egy titkos kutatóbázison fehér ruhás alakok molesztálják, végül pedig dugig méreggel tömve, dülöngélve kell nekirontania a főgonosznak (Danny Huston), hogy aztán szarrá lője a galambképű intrikus kacsalábon forgó palotáját.

A sorozat szellemi ingatlanát Campbell tehát kiherélve mázolta nagyképernyőre, de az eredeti filmnek nemcsak szociális és környezetvédelmi reflexiói szenvedtek csorbát, legendás hangulata és vizuális apparátusa sem viharzik át az ezüstvászonra. A nyomasztó, aszketikus, sivár alaptónusnak hűlt helye, Campbell helyette az erőszakos zsarufilmek fakó, dísztelen zsilipjeit nyitogatja, a főhősre sem jellemző az önmarcangolásban és mély gyászban érlelt világfájdalom, sem a szolid látomásosság. A narratíva képzelgéses struktúráját fölényesen és gépiesen lakja be a transzcendens szimbolika. Gibson tűnődő flashbackjei csupán sótlan, frázisos múltidézések, amelyek nem nyújtanak betekintést a borzalmas terhektől roskadozó apai elmébe - kár, mert a filmből akár lehetett volna egy hallucinogén kalandozás is a főhősi psziché fájdalomtól és radioaktív méregtől szétmart tájain. De nem lett.

Mindezek hiányában A sötétség határánt egyértelműen a stílusosan felvezetett, olykor valóban megrendítő és bámulatos akciójelenetek mentik meg a feledéstől. Mel Gibson persze megint szúrósan néz és ugyan torkolattűzben méltóságteljesen fürdő arca kezd már ráncosodni, még mindig bírja a gyűrődést, sőt, odaadóan és élethűen poentíroz a meghasonlott zsaru szerepében. Persze senkinek sem rúgja szilánkosra az állkapcsát mint Liam Neeson az Elrabolva során, de mégis inkább fegyvervirtuóz igazságosztóként mint gyászoló apaként tombolja be magát a moziba. Danny Huston otthonosan mozog közönséges modorú vállalati vezetőként, a legkiválóbb alakítást mégis Ray Winstone nyújtja - kár, hogy titokzatos problémamegoldója egy nevetségesen logikátlan zárlatban kényszerül elvérezni. Szerencsétlen pálfordulása olyan elnagyolt és esetleges mint maga a dramaturgia. Most már legalább tudjuk: ilyen, amikor borul az összeesküvés-elmélet.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu