Che Guevera: A motoros naplója

  • - steiner - / PORT.hu

A forradalmár, Che Guevara legendája - az ismeretlenül is ismerős, szakállas arcképpel díszített pólók és kitűzők tanúsága szerint - mind a mai napig él és virul, pocakos ötvenesek és egyszálbél gimnazisták ugyanolyan öntudatosan viselik magukon a Che-emblémát, mintha csak egy ismert sportszermárkával kérkednének.

Már csak e túlzott népszerűség okán is gyanús, ha a főcím alatt az "Ernesto Guevara önéletrajzi bestsellere nyomán" - feliratot olvashatjuk, ami csak erősíti azt a nem túl megnyugtató érzést, hogy a megfilmesített visszaemlékezés nem más, mint a Che-merhandising következő, logikus állomása. Szerencsére A motoros naplója hamar eloszlatja az efféle kételyeket.

Walter Salles (Központi Pályaudvar) rendező a kevésbé szokványos, s ezért szimpatikusabb utat választja a legenda továbbépítéséhez, vagy ha úgy tetszik, árnyalásához: a legenda előtti legenda történetét dolgozza fel, a fiatalkori, civil élet meghatározó epizódjainak felelevenítésével hoz új színeket a történetbe. Filmje alapjában véve klasszikus road-movie két kalandvágyó argentín fiatalemberről - a 23 éves, orvosnak tanuló Ernesto Guevaráról és a 29 éves biokémikus, Alberto Granadóról -, akik elhatározzák, hogy rozoga motorjukon beutazzák Latin-Amerikát. A motoros naplója akár útifilmként is megállná a helyét, miközben nemcsak a táj változatos szépségét, de a kor (1952-ben járunk) hangulatát és az utazás romantikáját is jó érzékkel sikerül megragadnia, továbbá finom eszközökkel érzékelteti azt a visszafordíthatatlan változást, ami a két jóbarátban a nagy kaland során végbemegy.

Természetesen a Che-rajongók klubjának tagjai is sok hasznos, életrajzi adalékot (többek között fény derül arra is, hogy honnan ered a Che-elnevezés) gyűjthetnek be a filmből, Salles mozija azonban több a legenda ismeretterjesztő képeskönyvénél. Hogy A motoros naplóját önmagában is megálló fejlődéstörténetként is élvezhetjük, persze nemcsak a rendező érdeme, nagy feladat hárul a főszerepeket alakító két színészre; a legutóbb Alomdóvar Rossz nevelésében látott Gael Garcia Bernal-ra (Rossz nevelés) és a nálunk eleddig ismeretlen Rodrigo De la Sernára is. A film sikere nagyrészt az ő illúziókeltő játékuknak köszönhető.