Talán kultfilm lesz, talán nem, de az biztos, hogy az Egyetleneim stábja mindent megtett, hogy az legyen, és hogy egy korszak, egy (szub)kultúra életérzését, napjait és éjszakáit megörökítse. Ott vannak a filmben a fővárosi bulikultúra jellegzetes helyszínei, a Sziget, a Zöld Pardon, PeCsa, West Balkán, és az összes kötelező partizene is teljesen tudatosan lett kiválogatva.

A forgatókönyvírók, Garaczi László (dramaturg és forgatókönyvíró) és Beregi Tamás neve szintén húzónév. Egyébként a film nem Beregi Egyetleneim című könyvéből készült, noha azt se mondhatjuk, hogy nincsenek közös elemek, mindenesetre a könyv "botrányossága" szintén jó hatással lehet a nézettségre. Minden adva van a kultfilmmé váláshoz, a többit majd meglátjuk.

Bíztató jelek már vannak. Az Egyetleneim meghívást kapott a velencei filmfesztivál Kritikusok Hete szekciójába, amin eddig mindössze kétszer vett részt magyar film. Utoljára '85-ben Bereményi Géza Tanítványok című alkotása kapott meghívást. És az első filmeseknek járó Jövő Oroszlánja-díjra is esélyes. Említsük meg azt is, hogy a film főszereplőnője, Tóth Orsi, a Johannában és az Egyetleneimben nyújtott alakításáért érdemelte ki a legjobb főszereplőnek járó díjat a legutóbbi Filmszemlén.

Részeg skizo a háborgó tengeren

Az Egyetleneimről már sokan elmondták, hogy egy nagy színes videóklip, úgyhogy nem mondjuk el újból, csak megerősítjük, tényleg az. Ne egy hagyományos csajozós filmet várjunk kanos pasikkal az ibizai tengerparton. Ez a film különben is két történet, két film lazán egymásba illesztve, a két történet között van ugyan kapcsolat, de fölöslegesen erőlködünk, ha egy történetté akarjuk fonni őket. Aki beül erre a filmre, a legjobban teszi, ha elfelejti az olyan szavakat, mint sztori, meg történetvezetés. Mindkét történetszálban Én (Kovács Krisztián) a főhős, de az egyik szálban Én tébolyodottan csajozik, ámokfut a városban, megveri a portás, ezeken lehet röhögni, a másik szálban pedig Én és Judit (Tóth Orsi) párkapcsolati drámáznak, ezen nem lehet röhögni.

A forma, vagyis a vágástechnika, a kollázstechnika, a kameramozgás annyira rátelepszik az egész alkotásra, hogy alig szorul hely másnak. Az Egyetleneim ugyanis nem hagy nyugton punnyadni a moziszékben, úgy érezzük magunkat, mint egy részeg skizofrén a háborgó tengeren. Az állandó mozgás, villódzás, káosz, a gyors vágások (4500 található a filmben) szilánkosra törik a teret és az időt, majd összekeverik a darabkákat. Nem véletlenül nevezték Nemes Gyula előző filmjét kubistának, az Egyetleneim is valami olyasmi.

Pierre Richard-ba oltott Don Juan

Ráadásul a jelenetek egy része őrült utcai improvizációkra épül, a legbrutálabb jelenet a részeg randalírozás a metróban, ahol az utasok riadtan menekülnek Kenyeres Bálint és Kovács Krisztián elől. Az imbolygó kamerától elszédül a néző, a hiperaktív főhőst pedig legszívesebben lekötöznénk egy székre, és megfenyegetnénk, hogy ha még egyet moccan, akkor nem kap nőt. De szögezzük le csupa nagy piros betűvel: ez egy humoros film, a formai zsonglőrködés mellett maradt egy kis hely a színészi játéknak, és a helyzetekből kihozható komikumnak is.

A gyors ritmus, a pörgés azonban nem garancia arra, hogy ne ülne le néha a film, és ne kezdene az ember baromira unatkozni, főleg a nyugisabb tóthorsis részeken. Az eddig megjelent kritikák tanúsága szerint ez a teljesen zilált, szétvagdalt tébolyda mégis heves érzelmeket képes kiváltani a nézőkből, akik halálosan komolyan veszik a Pierre Richard-ba oltott Don Juant, és összevont szemöldökkel dorgálni kezdik a főhőst viselkedése miatt. Talán éppen azért, mert annyira üres. A film is, és a főhős is. De azt is jelenti, hogy a színészi alakítások meggyőzőek, Kovács Krisztián olyan jól bénázik, hogy a nézők egy része teljesen bedől neki. A zizzent kurvát meg Tóth Orsi adja nagyszerűen.

Kenyeres Bálint megint hivatásos tapló

És hát itt vannak még a nagyok. Sztankay, Balkay Géza, Lábán Kati, Avar István. Mivel ezek a színészek megtalálták a helyüket a filmben, hiszen a dialógusok remekül hangzanak, ezért még jobban sajnálhatjuk, hogy Bodrogi Gyula, Koltai Róbert, no és Ganxsta Zolee, Babos Gyula jelenetei végül is kimaradtak. Már csak azért is jó, hogy van ez a film, mert soha nem láttuk volna Avar Istvánt, ahogy azt kiabálja, hogy "lolitapornó", vagy Sztankay Istvánt taoista taxisofőrként. A Kenyeres Bálint-rajongók pedig újból szétröhöghetik magukat, Kenyeres hasonló hivatásos taplót alakít, mint a Rengetegben.

Woody Allen New Yorkját neurotikus értelmiségiek lakják. Most elgyönyörködhetünk abban, ahogy az egyetemeken tenyésző neurotikus ifjúság penészmezőként borítja el Budapest utcáit és bulijait. Egyébként a sajtóvetítésen Kovács Krisztián arra az újságírói kérdésre, hogy "boldog-e", határozott igennel felelt. Úgyhogy ehhez tartsuk magunkat.